Szilágyi István: Démonpásztor

A gondosan ápolt szakállú pszichológus hümmögve meredt a monitorra, néha kattintgatott az egérrel. A divatosan vastag keretes szemüvegének tükrében Péter látta, hogy a kórelőzményei, és egy kártyajáték között váltogat unottan.
Verd bele a fejét az asztalba!
– Harmadik éve nincs magával szemben semmilyen eljárás. A kamaszkora óta tartó konfliktus, és dühkezelési problémák árnyékából kilépve ez azért ígéretes haladás! De mi van ezzel a skizoeffektív zavarral?
Rohadjon meg! Csapd már szét a fejét! Legalább lesz némi érzelem azon a flegma pofáján! Törd ki a fogait az asztal szélén!
Mély, torokhangú morgás volt, tisztán érthető, és követelőző, de Péter arcizma se rezdült, mikor nyugodt hangon válaszolt.
– Az rövid ideig volt csak. Három éve hallucinációm voltak, de azóta sem tértek vissza.
– Hirtelen jött, hirtelen ment? Akkor már nem érzi úgy, hogy megszállta egy... izé, mi is? Démon?
Markolj abba a buzisan hosszú hajába, és addig verd ordítva a fejét az asztal szélébe, míg minden csupa vér nem lesz! Csontszilánkok, és agyvelő borítana! Tudom, hogy akarod! Egy megváltás lesz neked is, ha szabadjára engedsz!
Valóban akarta. Ó, nagyon is csábító volt a gondolat! Egy kielégüléssel érne fel. Péter megrázta a fejét.
– Nem. Az nem is tudom mi volt. Már nincsenek tévképzeteim. Teljesen jól vagyok.
– Hmm. Érdekes. Akkor szerintem mára végeztünk. Most látom, hogy lassan az előírt terápiás foglalkozás végéhez közeledünk. Nem tudom, hogy a foglalkozásoknak köszönhető-e, de már harmadik éve nem volt semmi probléma önnel. Nincsenek dühkitörések, sem verekedések. Ezt örömmel látom, de érzésem szerint nem teljesen őszinte velem, Péter. Valami más oka lesz ennek a javulásnak. Javaslatot fogok tenni, hogy a terápiát három hónappal meghosszabbítsák. Szedi a gyógyszereket?
Ordíts! Legalább ordíts már!
– Persze. Rendszeren – hazudta a fiatal, sebhelyes arcú férfi, és felállt a székből.
– Akkor, jövő hónap első keddjén – intett a pszichológus, és hátradőlve a forgószékében átadta magát a virtuális kártya partinak.
– Viszontlátásra, Doktor úr!

Már harmadik éve, hogy többnyire lehajtott fejjel lépdelt az utcán. Az embereket csak mellkastól lefelé látta, mert kerülte a szemkontaktust. Mikor a zebrához ért, szétnézett.
Nagydarab, bőrkabátos férfi nézett vissza rá balról. Vérhálós szemében vegytiszta rosszindulat.
'szt néz ez a dagadt gyökér! Könyököld arcon, hogy beroppanjon a zsírdisznó feje! Engedj rá! Engedj már rá, és tiszteletre tanítom a dürhőt! Felmosom a vérével ezt a koszlott járdaszegélyt!
Péter hallotta az acsargó hangot a saját maga által rakott fal mögül, de nem törődött vele. Inkább előre nézett, és elindult a zebrán. Szemből ecsetfrizurás, piercinges suhanc jött elektromos rolleren suhanva. Látványosan kérődzve a rágóján kihívóan meredt rá, miközben alig pár centire száguldott el mellette. Szaggatott szélű, vastag körmök csikordultak belülről a falon.
Né' a csíragyerek! Hogy néz ez ki?! Rúgd ki alóla azt a szart! Aztán addig ugrálj a ványadt mellkasán, míg be nem szakad!
Péter tovább ment, gondosan kikerülve a szembejövőket, majd egy kis mellékutcára kanyarodott. Így kicsit hosszabb volt az út, de kevesebb az ember, és az útszéli platánfák is kellemes árnyékot adtak. A forgalom zaja is kisebb volt, lehetett hallani a fák lombkoronájában csivitelő madarakat.
Hogy lettél ilyen unalmas, gyáva hulladék?! Ezek nem tisztelnek téged! Nem ezért választottalak! Engedj már el! Erőt adok neked! A bajnokom leszel, élet és halál ura! Mindent megtehetsz! Rendet vághatsz végre a férgek között! Engedj el! Megfulladok így benned! Elsorvadok! Etess meg! Tombolj már végre, Te átkozott!
Péter arcán erre halvány, elégedett félmosoly futott végig, mivel befelé figyelt, majdnem egy nagy lendülettel bekanyarodó fekete Mercedes elé lépett. Az utolsó pillanatban hőkölt hátra, és meglepetésében ösztönösen a gépkocsi motorház tetejére csapott tenyérrel.
A merci csikorgó gumikkal fékezett le, és tetovált, kreolbőrű férfi szökkent elő a vezetőülésből.
– Mit vered a kocsimat te csicskaköcsög?!
– Jaj ne... – suttogta Péter, és azonnal érezte, hogy napsárga magma buzog fel bensőjében, egészen a torkáig kitöltve a testét. Izmai megfeszültek, ahogy az anyag füstölögve marni kezdte a lelkében emelt falat.
Óóóóóóóóóhohóóóó...
– Letépem a karodat Te rohadék! Há' mit csapkodod a kocsimat?! – szívta fel magát a nagydarab autó tulajdonos, és napszemüvegét a kocsiba dobva ökölbe szorított kézzel megindult az elnyílt szájjal álló vékonyabb, sebhelyes arcú fiatal férfi felé.
Igen! Óóó igen! Végre! Akkor leszakítom a karját! Engedj el! Ököllel zúzd szét a visszataszító pofáját, és mikor elesik, az én erőmmel addig csavarod a karját, míg el nem szakadnak az inak meg az izmok! Vinnyogva fog megdögleni! ENGEDJ! A SAJÁT KISZAKÍTOTT KARJÁVAL VERJÜK AGYON EZT A GENNYZSÁKOT! A KIBASZOTT KOCSIJÁRA KENJÜK A KISZAGGATOTT BELEIT!
A mercis egy pillanatra megtorpant ütésre emelt kézzel. A fiatal férfi arckifejezése zavarta meg, mely egy szerelmes fiúéra hasonlított, ki választottjára tekint; tűhegynyire szűkült pupillájával és félre hajtott fejével. De ahogy lassan megnyalta nyelvheggyel töredezett fogait, inkább mint egy ragadozó a prédájára. Egy nagyon éhes ragadozó.
– Apa! Apa! – hangzott a kiáltás az utca túloldaláról. Egy fiatal, szőke hajú nő fogta egy két-három év körüli kislány kezét. A sebhelyes arcú odanézett, megremegett, és feltisztult a tekintete.
– Bocs – vetette oda csikorogó hangon a mercisnek, majd otthagyta a szituációt, és ment a hadonászva integető kislány felé. Remegett a keze az adrenalin rohamtól, így inkább zsebre vágta.
NEEEM! NEM TEHETED! Ő AZ ENYÉM! ADD NEKEM! ADD MÁR NEKEM, TE ÁTKOZOTT!
– Apa! Apuci! – karolta át a lábát a szőke kislány, és ő mosolyogva emelte ölébe a gyereket. A hang ordítása azonnal tompa suttogássá foszlott odabent.
– Szia, Prücsök! Szia, kis pásztorlánykám!
– Szia, Szívem! Eléd jöttünk a bölcsi felől, mert el kell menni még bevásárolni. Ki volt ez a pasi? – kérdezte a fiatal nő az elporzó Mercedes után pillantva.
– Köszönöm, Drágám! Senki. Nem volt semmi baj. Tudod, hogy megígértem! – mondta Péter és megpuszilta a feleségét. Az asszony szemében aggodalom villant, de visszacsókolta a férjét.
– Amanda megcibálta a hajamat a bölcsiben! – nyafogta a kislány. – Nagyon fájt, és kibomlott a csurim!
Amanda...
– Legközelebb ne hagyd magad, Prücsök. Lökd el azt a lányt... vagy mondd meg óvónéninek! – mondta Péter és oldalról a feleségére pillantott, aki egyetértése jeléül aprót bólintott, és elmosolyodott. A férfi nyakába emelte a kislányát, és nekivágtak a délutánnak.

Szilágyi István