Szép emlékek, a Csillagok születése és a félelmetes elmúlás

   A sötétség... Mily' nosztalgikus...  

   Kísér engem halálom napjáig, s szeressen is utolsó lélegzetem órájáig.

   Felnevelt és férfivé tett, elvettem és enyém lett. Gyermekkoromban, mint kisfiának paskolta fejemet, megdicsért, vigyázott rám, én azonban nem anyámként gondoltam rá.

   Fiatalként felfedeztem szépségeit, arca vonásait, gyönyörűsége domborulatait, viszont megérteni, akkor még nem tudtam érzéseim.

   Serdülőkoromban már más szemmel nézett, vágyott minden porcikámra és én is az övére. E világon nem létező bőrének selymessége, fehéren körberajzolt ajkainak édessége, mik akkor dobogtatták szívemet. Az, ahogyan hozzámért, úgy éreztem majd' elolvaszt, megéget. Az, ahogyan egymás lelkének tükreit közelről figyeltük, azért mindketten boldogan adtuk volna életünk.

   Felnőttként ölelése akár a menny volt, szavai lelkemnek pedig elhoztak egy új kort. Nem csak fékezhetetlen ösztöneimet akartam csillapítani vele, rendíthetetlen személyével akartam tölteni évtizedeket. Életembe még nagyobb boldogságot hozott, mikor gyermekünk már a fűben futkározott. Élveztem a napokat, s nem felejtem őket soha. Bárcsak minden így maradhatna, talán még egy évezred se lenne elég számunkra.

   Viszont az az idő elmúlt... A kicsi lány olyanná vált, mint az anyja; nővé, kiért a világ mindent odadobna. Féltem mindig; "Lehet valaki elrontja", de efelől védelmet nem nyújthattam. Csak jobban kellett bíznom benne, párja végül egy jó ember lett, aki ha kellett, világot pusztított érte el.

    Az élet szép volt; feleségem a mély Sötétség, gyermekünk pedig a Csillagok, isteni létem pedig a végéhez ér most.

Ava Deewenfou

2021.06.15.