Révedezés I.
Szilárd falak közé zárt doboz, ami megtámaszkodik néhány betonpilléren. Az eszmélet leghátsó zugában elterülő furcsa, de szükséges bizonyosság, ami habár jó, ha van, idebent nem igazán számít. Akár lebeghetne a városon elterülő semmiben az egész. Csupán egyetlen dolog emlékeztet az elemek folyamatos munkájára, melynek köszönhetően én most egy tömbház tizedik emeletén megbúvó apartman rendíthetetlen, jéghideg csempéjén állhatok. Az a kétrétegű üvegablak, mely nem csak kényelmes fénymennyiség cirógatásával kelteget reggelente, de minden egyes nap láttatni engedi az alattam elterülő, nyüzsgő város látképét, a különös megnyugvást sugárzó walesi dombok sokaságával kiegészülve. Mindemellett, talán a legszembetűnőbb, hogy láttatni enged engem is. Rendkívüli, mondhatni kínos szembesülés az ilyen, ugyanis sosem vagyunk teljesen tisztában azzal, hogy ilyenkor mit is és hogyan lát az ember. Magunkat, vagy ahogy más lát minket? Magunkat vagy minket? Kívül vagy belül? Az ego marka ellentmondást nem tűrően feszül a látkép torkának, egészen addig, amíg az üveg mindkét oldalán csak mi vagyunk. Arcképünkbe fullad a város, és hirtelen már nincs se munkába igyekvő autós, se káromkodó buszsofőr, se együttérzésért könyörgő hajléktalan, se iskola udvarán kergetőző kisgyerek. Vagyunk mi, a kétrétegű üvegablak, meg a szilárd falak közé zárt doboz, ami megtámaszkodik néhány betonpilléren.
Laki Dominika