Rémálom

   Egy szokásos napnak indult: dolgoztam az étteremben, ahogyan azt szinte minden nap megtettem. A munkahelyem egy nagy boltokkal, üzletekkel és étkezdékkel teli helyen belül volt, ami jót tett a forgalomnak. Ment minden a szokásos módon, a helyiséget belengte a készülő ételek illata, próbáltuk az összes rendelést időben elkészíteni, hogy senkinek ne kelljen sokat várakoznia. A zajongást és sietséget a bemondóból szóló hang rekesztette be. Olyan volt, mintha megállt volna egy pillanatra az idő. 

   – Kérek mindenkit, hogy azonnali hatállyal hagyja el az épületet! Ismétlem: Kérek mindenkit, hogy azonnali hatállyal hagyja el az épületet!  

  Ránéztem aggodalmat sugárzó tekintettel az egyik menedzserre, hogy megtudjam mi történt, és mit csináljunk, de a szemmel láthatóan nem érdekelte a dolog. 

   – Biztosan csak próba tűzriadó, nem kell aggódni. Mindjárt visszaengedik az embereket, dolgozz nyugodtan tovább. 

  Nem volt mit tenni, hallgattam rá, hiszen ő jobban ismeri az Árkád terveit, biztosan beavatták. Készítettem továbbra is a rendeléseket, ami alatt eltelt 5 perc...10 perc.. nyugtalankodtam. 

   – Érdekes – szólt a főnököm – még mindig mindenki a parkban tartózkodik. 

  Az étteremből ráláttunk az épülethez tartozó parkos részre. Láthatóan mindenki egy csoportba tömörült és figyelte az eseményeket. "Vajon mit bámulnak annyira nagyon?" gondoltam magamban. Ránéztem a felettesemre, majd félve megkérdeztem tőle: 

   – Esetleg menjek ki megérdeklődni, hogy mi történik? 

   – Menj. Ha bármi komoly azonnal szólj! – intett, miközben főzött tovább. 

  Kisiettem a nagy üvegajtón a parkba, majd az első meglátott személytől megérdeklődtem, hogy mi is az esemény tárgya pontosan. 

   – Ne haragudj, nem tudod esetleg, hogy mi a gond? 

   – De, tudom – mondta a srác egy bólintás kíséretében – Nem olyan régen majdnem rám szakadt az Árkád mennyezete. 

   – Tessék? – kérdeztem ijedten, és fejemet az épület teteje felé emeltem. 

  Látványosan be volt horpadva és beomlásra készen állt. Azzal a lendülettel, ahogyan észrevettem, rohantam az ajtóhoz, hogy szóljak minden munkatársamnak, akik az épületben benn tartózkodtak. Megpróbáltam kinyitni, de szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy az ajtó zárva. "Nem, nem lehet, az előbb jöttem ki rajta...biztosan csak beszorult" rángattam miközben ezek a gondolatok átfutottak az agyamon, de az ajtó nem mozdult. 

  – Segítsen már valaki, nyissák ki!! – ordítottam torkom szakadtából, de az emberek meg sem mozdultak – SEGÍTSENEK, BENN VANNAK A MUNKATÁRSAIM AZ ÉPÜLETBEN!! NYISSA KI VALAKI!! 

   A tömeg még mindig rezzenéstelenül állt, mintha nem is látnának, mintha nem is hallanának. 

   Ez nem lehet, nem, nem, nem! Megfognak halni ha a tető rájuk zúdul... valamit tennem kell.. nem halhatnak meg!

  Egyszerre mintha elvágták volna az oxigén és a tüdőm közti utat.. fulladtam, kapkodtam a levegőért, elfogott a félelem, a lábam alól, mintha kicsúszott volna a talaj, szédültem és majd összeestem. Anyukám a tömegből rohant segítségemre, hogy ne ájuljak el a pánikrohamom következtében, megfogta a kezem, nyugtatott... 

   – Hé, hé kicsim! Hé, jól vagy? – Kérdezte az ágyam mellett ülve, fejem simogatva. – Minden rendben, itt vagyok, csak egy rossz álom. 
    Igen, igazat mondott. Csak egy rossz álom volt az egész.