Még emlékszem...

Még emlékszem a fakó fényképeken megélt nyári nap illatára...a vajas kifli és a zacskós kakaó ízére...a matrac szagára és a két hétig otthon hagyott lakás porára...

Még emlékszem a fáradt reggeli csengőre az első óra előtt... az ijesztő, fárasztó és megszégyenítő tornaórákra...

Még emlékszem, mikor Erzsi néni beparancsolta a kövéreket a belső körbe futni...

Még emlékszem a szégyenre...

Még emlékszem az Ili néni ártatlanul ért szidalmaira...a gonosz gyerekekre az osztályban...

Még emlékszem a belső sikolyomra, mikor haza akartam menni abból a szúrós barátságtalan iskolából...

Még emlékszem az örömre, mikor végre elballaghattam....

Még emlékszem az első gimnázium szorongató légkörére, az idegenség hangjaira, és az éhesen gyötrő hetedik órákra...a jó és a rossz jegyekre...

Még emlékszem a reményre...

Még emlékszem az első kegyetlen plátói szerelmem lélekgyilkos szavaira...az osztályfőnök süvöltéseire, az igazgatói irodára...

Még emlékszem a minden határon túli képmutatás perverz ünnepére: a ballagásra...a kifordult világomra, még emlékszem a rémisztő változásra...

Még emlékszem a nyomasztó, rám telepedő Alföldre... az idegenben megriadt énemre...az egyetem gyomorforgató tanszékére...a vizsgák előtt a meghalni készülők rémületére...a fülledt szegedi este jéghideg söreire...

Még emlékszem a dicstelen méltatlankodásra, a senkit nem érdeklő alföldi pásztortűz nevetséges fennhéjázására...a diploma keserű sikerére...

Még emlékszem a munkaügyi hivatalnokok hamis fontosságára, az embertelen, arctalan senkikre...a csinovnyikokra, a világtalan idiótákra, a hatalom seggnyalóira...

Még emlékszem a közmunka megalázó kirekesztettségére...

Még emlékszem a koncertekre, a hangszerre, a művészetre, az átmulatott turnékra...

Még emlékszem a nyomor sokkjára, a harmadik világ kísértetére...az ember sötétségére...

Még emlékszem a szükség tragédiájára, a reménytelen emberi sorsokra, kiknek az anyjuk meleg ölelése képében jön el a halál a fagyott téli éjszakákon, megváltani a szenvedéstől.

Még emlékszem a szerelemre...

Még emlékszem a kegyetlen vámpírokra, kik az életerőt szívták belőlem, és akik meg akarták ölni a gondolkodó részem, s a lényem...és sokszor megöltek...

Még emlékszem a groteszk világunk lerajzolt bohócvigyorának valósággá válására...

Még emlékszem a műanyagember eljöttére...a plázák értékrombolására...a kiüresedett, tartalmatlan életű, evő-ivó-hugyozó-szaró, vegetatívan élő embertársaimra... a kultúra halálára...az érték válságára...a fogyasztó, buta zombik felfalt agyára...

Még emlékszem az emésztő szellemi posvány húzó mocsarára...

Még emlékszem rá, hogy milyen ellenállni...mindenáron megmaradni...

Még emlékszem milyen az igénynek levegőért kapkodni...

Még emlékszem a szenvedésre, a szétszakító zátonyra futott, hajó-élet kilátástalanságára...

Még emlékszem, hogy mi mindent kell majd még átvészelni...

Még emlékszem rá, hogy ki vagyok.

Pásztor Dániel