A Venore I. vers- és novellapályázatának egyik nyertes műve, Pásztor Dániel Ady parafrázis alkotása
Lázady Endre:És Mégis Jobb Vagyok!
És mégis jobb vagyok, mint más,
Lángja e hamuban fuldokló kornak.
Világ Arccal fénylő isteni látomás,
S Átka leszek e Parasztos Pokolnak.
Bár Fenségem mindig az égig tör,
Csupán gondolatom, mi rosszat sugall,
Emészt, kínozza Énem és fájón gyötör,
Hogy visszatart a Disznószaros Ugar.
De néha, sötét, pusztai éjszakákon,
Tündöklök, mint lidérces lepel,
Mint Huszti Lebegő, Rém a rónaságon,
S oltárt, templomot Szentségem égig emel.
Reátok szakad lelkem Önittas ifjúsága,
Mert mégis a Föld körül kering a Nap,
Tankönyvekben tombol egóm tornádója,
Talán csak száz év múlva, talán már holnap.
Pásztor Dániel
Illusztráció: Kollár-Tóth Zsuzsanna
A Venore I. vers- és novellapályázatának egyik nyertes műve, Dénes Attila alkotása
Egy fa üzenete
*Természetnek lágy ölében,
Smaragd erdő hű szívében,
Írisz folyó közelében,
Nyúl az égbe öreg testem.
Száz éve itt gyökerezem,
Foly éltető keringésem,
S őrzöm, óvom e szép tájat,
Támogatva oly sok társat.
Étket, vizet mind megosztva,
Elesettnek segélyt nyújtva.
Adva kinek kevés jutott,
Ápolva ki sebzést kapott.
De nem csak "én" élek így itt,
Egész erdőnk ekképp virít,
Ekként, egyként, nagy egészként,
Felejtve "én"-t, ismerve "mi"-t.
Talaj alatt, lelkünk mélyén,
Téphetetlen, örök kötél.
Mindennek ez a gyökere,
Csak így zöldell erdő fénye...
Lombkoronám tájba réved,
(Vagy nem tudom, miként nézek,)
Mégis látok tömény gyönyört,
Életadó napunk köszönt.
Aranysugár csiklandoz meg,
Madárének örvendeztet.
Csupa idill, harmónia,
Mintha csak egy álom volna...
Ezt azonban eltiporja,
Ember s gépek vad látványa,
Napfény letűn, vihar váltja,
Gyásznap jő ma, mindünk tudja.
**Ők nem értik szavainkat,
Azt gondolják inkább tárgyak.
De ez így is csupa talány,
Magukra sem gondolnak már?
Tonna számra ölnek erdőt,
Látva, mégsem nézve jövőt.
Mert bár tudják mennyit adunk,
Mégis bennünk ölik bolygónk.
Növény, állat örök hona,
Hull az örök pusztulásba.
Ismeretlen fajok velük,
S életmentő titkos nedűk.
S levegőnk mi volt friss idill
Forró méreg szmog felhőin.
A tiszta víz már-már csoda,
Egyre fogyó végső kortya.
Viszont árvíz... az nem ritka,
Sártenger szúr szép talajba,
S ha ültetnek is új fákat,
Évszázados erdőt vágnak.
De náluk most sincs csemete,
Csak láncfűrész s erőd terve.
Előbbi csak törzsem marja,
De utóbbi pokol kínja.
Végső kép: a törzs lezuhan...
Mégsem hullok porba mostan.
Tönkké lettem, erdőnk táplál,
Közös gyökér, örökké vár.
Itt leszek majd vándoroknak,
Pihenőként fáradtaknak,
Segélyt adva kiknek tudok,
Üzenetem visszhangozom.
***Nem számolva hányan vannak,
Akik addig nem hallottak,
Tudom eljön az az ember,
Ki megérti mit súg lelkem.
S átadja majd mind másoknak,
Talajául új világnak,
Tele áldott zöld reménnyel,
Csodajövő dicsőjével:
"Felejtsd el az összes zászlót,
Bőrszínt, vallást, származásod.
Száműzzed mind tankok hadát.
És felejtsd el az «én» szavát.
Kezdj hinni a «mi» hangjában,
Az együttes dolgozásban,
S tankok, fegyver, erőd helyett,
Emlékezz mily mély gyökered.
Szólj társadnak: «le a fegyvert,
Ültessük el szebb jövőnket! »
S nyolcmilliárd, mint egy ember
Jövőt formált... örökzöldet."
Dénes Attila
(Megjegyzés: A csillagozást figyelve fentről lefele lehet helyes sorrendben olvasni.)
A Venore I. vers- és novellapályázatának egyik kiemelt műve, Szolnoki Enikő alkotása
Toll sercegett Papíron
Toll sercegett Papíron...
Fehér volt s puha, elterült vékonyan,
S oly' gaz csábítóként szólongatta,
Csodát ígérgetve hívogatta
Régi, kedves barátját, a Tollat.
Mégis, amikor kezembe került,
Csak némán, mélyen szunnyadva feküdt.
A Papír is gyorsan elhallgatott,
Hamis ígérete fekete folt.
M'ért - kérdeztem kétségbeesetten -,
m'ért hallgatsz Papír most ily' sötéten?
M'ért úszol ilyen beteg-fehérben?
S te, ó, derék Toll, ki menedékem
Életemnek árnyas óriában,
M'ért lettél ily' hideg, mint téli fagy?
Mi történt veletek, barátaim?
Hol vannak a csodák, mik mieink?
Egykor nekem adtatok szavakat;
Kéket, aranyat, sárgát s pirosat,
Mint az ég szerelme, az alkonyat,
S alant vágtázó tenger hulláma.
Hol vannak ezek a csoda-színek?
Barátaim, kérlek, feleljetek!
S hol van az a sok lubickoló hang,
Mely az alkonyban pancsolt oly' vígan?
Magas s mély nevetésüket hallom,
S hallja mindenki más! – ezt kívánom.
De hogy hallhatnák, ha így hallgattok?
Hol vannak ezek a csoda-hangok?
Csak egy keveset adjatok nekem –
Mindössze ennyit kérek tőletek.
Adjatok nekem csoda-szavakat
S csoda-színeket, csoda-hangokat!
Mert nélkülük oly' elveszett vagyok
Ezen a sivár, szürke világon.
Nincsenek álmok, csak rút valóság;
Nincs tündér, szörnyeteg vagy boszorkány,
Gigászi sárkány, pajkos-ravasz manó,
S csak mesék a jóságos varázslók.
Nincsenek hősök, csakis emberek,
Gonosz, csúf lelkű sátáni lények,
S magam is az vagyok; gonosz ember.
Mégis, én még hiszek a mesékben!
Ezért kérlek, könyörgök Papír s Toll –
Ó, ti régi, jó, hősi barátok! –,
Adjatok nekem csoda-szavakat
S csoda-színeket, csoda-hangokat!
Hadd éljek úgy, mint mások még soha!
Hadd fényesítsem meg világomat!
S most Toll serceg Papíron...
Szolnoki Enikő
A Venore I. vers- és novellapályázatának egyik kiemelt műve, Pilinszky Szabina alkotása
Pilinszky Szabina: Deus
I.
Isten ott van mindenben.
A dérben, a fűben, a hidegben.
A szellő az ő hangját suhogja,
a patak az ő vizét csobogja.
II.
Isten ott van mindenben.
A hőben, a vízben, a kövekben.
Az erdőben, a toronyban, a levegőben.
A sziklákra felcsapó vízcseppekben.
III.
Isten ott van mindenben.
A mosolyban, a hangodban, a vágyaidban.
A lélegzetvételeidben, sóhajaidban, fájdalmadban.
Szenvedésben, örömben, szegénységben, gazdagságban.
IV.
Isten ott van mindenben.
Halálban s életben.
Nincs könnyed nélküle.
Nincs életed nélküle.
V.
Isten ott van mindenben.
Az első kimondott szóban, csókban, dalban.
Az első romantikus éjszakában.
Az első nevető kacajban.
VI.
Isten ott van mindenben.
A viharban, kínban, zsarnokságban és lázadásban.
A fában, a szögben, a töviskoronában.
A palástban, a földben, az ostorban.
VII.
Isten ott van mindenben.
Haragban, bánatban, árulásban.
Csöndben, hangban, gyönyörben.
Könnyben, bajban, feszítésben.
VIII.
Isten ott van mindenben.
A 30 ezüstpénzben, döntésben, kötélben.
Borban s kenyérben.
Az utolsó estében.
IX.
Isten ott van mindenben.
A két évezredes papírokban.
A bűn általi halálban.
S a megváltásban.
X.
Isten ott van mindenben.
A börtönben, a szeretetben, a távoli szigeten.
Az apostola ujjaiban.
Az álmaiban.
XI.
Isten ott van mindenben.
Az angyali harangszóban.
Az első kürtfúvásban.
A kígyó pusztulásában.
XII.
Isten ott van mindenben.
Születésben és halálban.
Mennyben és pokolban.
Isten ott van a mindenségben.
Pilinszky Szabina