Eleonore Sophie Schröder: Triszkelion

3. Fejezet

   Az emlékek elszálltak a szemei elől, a rideg valóság pedig sajgott a testének és lelkének egyaránt. Nem szárnyakat kapott, hanem nyilat a bátyja, és mivel sorsuk fonala egy, így a lány is érezte a fivére fájdalmát.
   – Thorwulf... – suttogta halkan, majd Fardlel mellé lépett, és egy lágy érintéssel a hauberkjén nézte meg a nyilat. A jobb oldalt hatolt a szemek közé, a lapockája közepéről köszönt ki. Felszisszent, szemeibe könny gyűlt. – Nem lesz baj. – Eresztett meg egy bátorító mosolyt, amire fivérétől csak egy gúnyos kifejezést kapott.
   – Ugyan!  –  horkantott.  Derékszíját  meglazította,  s  levette.  –  Ne  akarj  engem  megnyugtatni  –  Thora  olvasva  a gondolataiban megfordult a lovával, így pontosan mellé helyezkedett –, tudom nagyon jól, mi vár rám egy nyíltól. – Szájába vette a bőrt, majd lehunyt szemmel bólintott a lánynak, aki áthajolva a gerince mellett megtámasztotta a bal tenyerét, majd jobbjával megragadta a vesszőt és elkezdte húzni.
   A fiú torkából a kín hördülése tört fel, vicsorgott a szíjjal a szájában, s sziszegve szűrte fogai közt a levegőt, habos nyála fröcsögött, ahogy arca is vörös lett az erőlködéstől, miszerint visszafojtsa hangját. Ám a nyíl nem akart kijönni. A lány húzta, ahogy tudta, de beragadt. A fivére homloka már verejtékben úszott, önkéntelenül rámarkolt a húga térdére.
   Megállt a húzással, hátrasandított, eléggé elvesztek a fák között, ráadásul az őrök nem mertek volna csak úgy belépni az erdőbe. Igazán kényesek voltak a fák rejtekére, hiedelmek szóltak a lombok közt élő barátságtalan szellemekről, így nem mertek kockáztatni. Ahogy akkor sem tették. Mégis, megannyi szempárt érzett a tarkóján.
   – A hegy a csontodba fordulhatott – beszélt halkan a lány, válaszul pedig egy keserves nyöszörgést kapott, majd egy erősebb szorítást. – Bocsáss meg.
   Megremegett az alsó ajka, szemei fátyolából könnyek gördültek végig az orcáján; másodjára már két kézzel fogta meg a nyilat, s lassan fordítva húzta, abban reménykedett, csak a csonton ütött sérülés alá fordult be a hegy, és nem tört utat magának a tüdeje felé. Ám ebbéli reményeit el is hajította messze, a Világfa gyökerein túlra; Thorwulf fogai és a szíjja között vér habzott fel az elfojtott ordítás nyomán. Az ilyen esetekben szokták áttolni a testen a nyilat, de a tüdején mégis miként tehetné? Ha pedig kirántja, már ha egyáltalán sikerülne, sem érne semmit, a csont nem engedte. Úgy kapaszkodott belé, mintha szüksége lenne arra az átkozott hegyre. Csukló hangon bukott ki belőle a sírás, kis híján elengedte a vesszőt, ám fivére felhördülve sürgette meg. Visszaszívta orrába a nedvet, szemeiből kipislantott két kövér cseppet, majd megfeszítette magát.
   – Kapaszkodj erősen a kápában! – utasította.
  Testvére azonnal rámarkolt a sárkányra. Thora pedig abban  a  pillanatban  teljes  erejével  szorította,  csavarta,  és folyamatosan húzta. Még volt esélye bátyjának a túlélésre, néha akadt olyan harcos, aki átvészelte a lőtt sebet; nagyon ritkán, de volt rá példa, és abban a kínkeserves, s fájdalomban gazdag szempillantásban semmi más nem tartotta az erőt benne. Thorwulf fogai és szíja nem tudták elnyomni ordítását, szemei kidülledtek, vöröslött arca, húga pedig már-már ájulás közelébe került, mintha a saját lapockáiban is visszhangzott volna. Érezte a tenyerében, az ujjaiban a vessző mozgását, ahogy a hegy a szövetek közt új utat tép magának, majd végre kiszakad fivére hátából. A fiú orrából felhabzott a takony, fennakadt a szeme, s azonmód eszméletét vesztve borult Bardl nyakára.
   Thora nem teketóriázott. Elhajította azt az átkozott fadarabot, Fardl-t  oldalba  bökte  a  sarkával,  és  megfogta  a  mén kantárját. Ciccegett a lónak kettőt, ami prüszkölve elindult velük. Szeretett volna árkon-bokron túl vágtatni, minél messzebb az üldözőktől, minél messzebb az egész borzalomtól, habár már megbánta tucatszor is, hogy hajnalban engedett Thorwulf hívásának. Ha csak sejtette volna, ha csak egy pillantásnyi ideig előre látta volna ezt a lehetőséget, ekkorra már az esküvői ruháját venné fel. Sőt, igazából tudta jól, nem kellett volna ehhez jóstehetség, csupán némi józan ész, midőn belássa; neki a Nornák ezt szőtték. Ember nem dacolhat áldozat nélkül az istenek akaratával. Ők mégis megpróbálták, s mi lett belőle.
   Az ájult fiú meg-megcsúszott lova nyakán, mire a jól tanított csatamén minduntalan oldalra lépett, hogy lovasát a hátán tarthassa. Ube mester kivételesen képezte ki mindkét hátast, így pontosan tudták, hogyan kell alvó, vagy épp ájult emberrel menetelni. Mosolyt is csalhatott volna orcájára az a kép, ahogy a pántos fogú favágó lépni okítja a lovakat, míg a gyermek énjüknek az volt a feladata, hogy feküdjenek a hátukon, és néha eljátszák, mintha leesnének. Érezte Bardl, mikor kell lépést váltania, a lánynak nem is kellett figyelnie rá, így volt lehetősége a fehér alapon fekete foltos kérgű végtelenben az aljnövényzetet kutatni.
   Keresett egy ismert jelet, egy egészen kidolgozott vésetet az egyik fa törzsén, amit még Ube is csak mutatott nekik. Azt jelölték ki tájékozódási pontnak. Akkoriban, lábujjain ágaskodva sem érte fel a földről a kürtös sisakját, ám azóta ő gyorsabban nőtt, mint a nyír. Nem csupán a sisakot elérte, de már olyan magas volt, mint a szobor. Az esztendők múlásával a bokrok közül kiemelkedett már a kos tülkökkel díszített sisak, ahogy nagy orra, és összefogott hosszú szakálla is. A kürtjével ábrázolták, mit majd akkor fog megfújni, ha közelednek az Óriások. A regékben ő az istenek útjának védelmezője, de itt az erdőben, csupán az utat mutatta. Leugrott lováról mezítlen talpakkal a leány, és az istenség mellé állva követte a pillantását. Egyenesen elnézett a távolba a megannyi törzs között, szemeivel hunyorognia kellett, hogy kiszúrja végre a fehér oszlopok között azt a szürke sziklát, amit keresett.
   Nem mászott vissza Fardl hátára, csak Bardl-t húzva tette meg azokat a rettenetesen hosszú lépéseket, ami a cél előtt voltak. A korai reggel fénye fagyosan ragyogta be körülöttük a fákat, és csalta csapdába az ember szemét, mintha a jég törné el a törzseket. A halovány zöld levelek oly magasan fogták fel a fényt, már-már smaragd színbe öltöztetvén a helyet. Egyenletes kopácsolást hallott fönn, felnézve pont elkapott pillantásával egy harkályt. Furcsa vendég volt ezekben az erdőkben, hideg volt a harkálynak, nagy ritkán mégis akadtak közülük látogatók.
   A szél feltámadt, s egy ritka taszító elegyet fújt felé. Bal kéz felől jött az illat, egy vadállat vert tanyát a környéken az álfok pedig megsúgták ifjú harcos szüzüknek, hogy vigyázzon. A szagot hamarosan hang is követte, mire Bardl és Fardl hangosan nyeríteni kezdtek. Megálltak, prüszköltek, rázták a fejüket, sörényüket, hatalmas patáikkal pedig az avart kapálták. Thora épp csillapította volna őket, mikor a röfögés egészen közelről az egyik bokorból fel nem hangzott. Lassan lépett a lovak közé, majd a kanca hátsó lábaira felágaskodva rúgott az irdatlan vadkan felé. De amaz nem rettent meg, csupán elvetemültebben röffentett. Farld visszaereszkedett, majd rúgott is felé.
   Gyorsan mozdult a lány Bardl nyergéhez, hogy lekapja bátyja pajzsát. Kihúzta  a  fejszét  és  a  szekercéjét.  A  pajzsot szorosan a testéhez fogta, térdeit rogyasztotta. Bár tudta, a feketevad nem olyan állat volt, ami ellen egymaga kiállhatott. Vett egy mély lélegzetet; a vadászat istennőjéhez fohászkodott, ám hiába. Mire kifújta lélegzetét, addigra a vaddisznó már elrugaszkodott. A pajzsa megvédte ugyan a közvetlen találattól, de mint legkisebb, és leggyengébb egyed a szeme előtt, egyértelműen a lányt vette újfent célba. Thora hatalmas csapódással esett a háta közepére, tüdejéből a szusz is kiszakadt, a fa megrepedt, és ki is esett a kezéből. Bardl és Fardl egyszerre nyerítettek fel, a mén kis híján felágaskodott, de eszébe jutott ájult lovasa, így a harc a kancára maradt.
   Thora a pajzsáért nyúlt baljával, csontjába olyan fájdalom hasított, melyet még eddig nem tapasztalt, zúzódott már tagja, de ez bizonyosan a törésként emlegetett rémség volt. Sérült karját szorosan mellkasához vonta, a fát el nem bírta volna, majd fejszéjét kereste, s elnyúlt a földön. Eközben a vad egyenest nekiiramodott Bardl lábainak, akit csak hű társa, Fardl gyors rohama mentett meg. A kanca ugyanis döngő léptekkel indult meg felé, míg a mén hátrált. A vaddisznó nem zavarodott össze termetes ellenfeleitől, lendületet vett, s egyenesen a kancának rohant. Thora keze ekkor nyelet talált, nem a fejszét ugyan, hanem a szekercét, melyet már-már gondolkodás nélkül hajított a támadóból lett préda felé. Arra gondolt, ha ez eltalálja, ha ez megsebesíti, ez lesz élete eddigi legbőségesebb áldozata az isteneknek. S mintha szekercéjét valóban az álfok sóhaja vezetné; a lapított él beleállt a vad koponyájába. A győzelem mámora egy pillantásnyi ideig járhatta át csupán a leányt, mert a vadkan csak ezután vadult meg igazán.
   – Fel! – hangzott a semmiből magához térő Thorwulf parancsa a lovának. A fiú kapaszkodott a kantárban, a sörényben, és a kengyelben egyaránt, Bardl pedig fölágaskodott, és a lány felé iramodó, vadul visító, röfögő, s bűzlő állat felé rúgott.
   A mén már-már sziklát idéző, csíkos patája elől ki tudott térni, ám ezzel a lépésével, szinte tökéletesen a kanca ugyancsak batár körme alá szaladt. Elég lett volna egy tenyérnyivel odébb lennie a lány meztelen lábfejének, s ugyanazt érezte volna, mint a disznó. Koponyája masszív védelemként szolgált emberek ellen, ám Fardl lába alatt összeroppant, olyan volt, mint a tűzben roppanó nedves fa hangja, amit szétfeszített a pára.
   Thorát kiverte a víz, ahogy az állat fejéből a veleje és vére végig pettyezte fehér ruháját, s arcára is jutott. Tüdeje hirtelen sípolva telt meg levegővel, nem tudta volna visszaidézni, mióta tartotta bent. A gyomra megremegett, jobbja teljesen elgyengült, gerince mentén kellemetlen hideg borzongás futott keresztül. Zihálni kezdett, szédült, a látása homályosodott. Furcsa darabos böfögés tört fel hasából, a következő pillanatban már oldalra kellett borulnia. Eleve üres bendője ezután volt csak igazán üres. Szinte csak slejmet hányt, de az is elég volt, szemei újfent könnyekben úsztak. Mi a fészkes fene lehetett ez? Tette fel magában a kérdést
   Nem lett volna szabad egy állatnak ezen ösvényen lennie, elvégre tele volt csapdákkal, alig egy hete ellenőrizték és töltötték fel a rejteküket. Mégis az eddig biztonságosnak tartott út kis híján megölte. Tán az istenek követelik az áldozatot?
   – Jól vagy? – kérdezte meggyötört hangon a lóról fivére, mire csak egy legyintést kapott. – Minek tiportál bele egy vad vackába? – Enyhe rosszallása csupán a szemében látszott, szürke arca, és verejtékben úszó bőre elárulta, ő sincs túl jól.
   – Bizonyára – törölte meg száját – unatkoztam míg aludtál, és kerestem némi kalandot. – A fájdalomtól szigorúan jobbjára támaszkodott, míg felkelt, balját a mellkasához szorította, próbálta nem mozgatni. – Ellenben, ha már magadnál vagy, oda találsz egyedül is. – Sokkal inkább volt kérdés, mint kijelentés, de fivére bólintott. – Jól van. Megnézem a csapdákat – fordított hátat. Lepillantott a még gőzölgő sörtevadra, és a szemébe tört szekercéjét látva elhúzta a száját. Nemes egyszerűséggel bátyja kardjáért nyúlt a nyerge alatt, ám az megragadta a csuklóját.
   – Mi lett a karoddal? – Tisztán látszott, hogy a mozgás is fájdalmat okoz neki, mégis heves mozdulattal kapott a lányért. – Mutasd! – Hiába volt rossz állapotban, ellentmondást nem tűrő hangja erőszakosan csengett.
   – Nekem rontott a vadkan. Rosszabb is lehetne – vont enyhén vállat a leány, de felemelte a karját, odatartotta fivérének, aki szemügyre vette, majd el is mosolyodott. – Az istenek megvédtek.
   – Nem az istenek, hanem Ube – felelt nyersen, cseppet sem kedvesen –, a mesternek légy hálás, hogy ilyen jól kitanított. – Elengedte, majd némi szenvedő grimasszal ajkán kiegyenesedett Bardl hátán. – Menjünk ketten a kunyhóhoz, ott felveszed az ruháimat; nem mehetsz meztelen a csapdákhoz. – Volt benne valami, amit mondott, elvégre, ahol álltak, ott is lennie kellett volna egynek, mégis ott tanyázott egy vad. A fiú megindította ménjét, de még visszaszólt. – Hagyd ott a tetemet. Ha elhozod, egy ösvényt rajzolsz a vérével.
    A lány ciccegett kettőt lovának, s a kanca kedveskedve kóstolt a hajába. Thora csak megsimogatta a homlokát.
   – Jó ideig nem is akarok disznót látni – felelte, bár egy meddő pillanatig elgondolkodott rajta, hogy otthagyni sem bölcs, csapda nélkül csupán feleslegesen vonzotta volna oda a többi vadat.
  Végül persze úgy tett, ahogy Thorwulf mondta, túlságosan fájt balja az ellenkezéshez, ahogy fivére nyíl ütötte sebét is minél hamarabb kellett ellátni. Hatalmasat nyögött, míg lehajolt, mint egy vénasszony, aki belefáradt a létbe; felvette a fejszét, erősen markolta, majd lábával egyszerűen megemelte, és átfordította a pajzsot, így a belső része volt fönn. A fejet ráakasztotta a szélső fémre, végül megragadta a szíjat is.
   A balja egyre inkább sajgott, és zsibbadt, ahogy teltek a percek. Lovára már fel sem próbált mászni, egy kézzel egy ekkora állatra esélytelen lett volna, ezért gyalogszerével követte fivérét, őt pedig a kancája. Hálóruhája átázott a nyirkos avartól, a lábujjai fokozatosan fehéredtek, tudta jól, ha nem melegszik át hamarosan, akkor abból komolyabb baja is származhat. Amennyire tudott sietni az alacsony bozótosban és az ágak, bokrok között iparkodott. Talpát így is felsértette egy régen lehullott ág, amit nem vett észre. Sóhajtott ugyan, de szedte lábait tovább, ám kis híján meg is botlott, ha lova nem figyelt volna rá, bizonyosan egy csipkebokorban landol. Fardl mellé kaptatott, majd a lánnyal együtt lépdelt, hagyta, hogy neki támaszkodjon míg sántikált. Az útjelzőtől már lehetett látni a sziklát, ahova tartottak, mégis úgy érezte, mintha hosszú mérföldeket kellett volna megtennie. Ráadásul kezdett igen komolyan átfagyni. Egyenesen bosszantotta a helyzete, fivérét találta el egy nyíl, mégis ő az, aki képtelen haladni.
   Érzetre órák teltek el, abban a néhány percben. A cél egy fákkal, s bokrokkal körbevett sziklafal volt, amit beleptek a kúszónövények, tökéletesen elrejtette a búvóhelyüket az idegenek elől. Egy egészen apró moha nélküli foltot kellett keresni, ami alatt szétnyílt a hatalmas kő, a repedés pedig olyan szélesre tárulkozott a növények takarásában, hogy szűkösen bár, de lovaik is befértek. Legalábbis nyereg és a többi felszerelés nélkül.
   Thorwulf már várt rá, látszott rajta, megpróbált leszállni lováról, ám vajmi kevés sikerrel. Thora leejtette pajzsát és fejszéjét, kihűlt lábujjaira nehezedve szaladt hozzá, nem akarta, hogy aggódjon érte. Bardl elé sietett, majd a zablánál fogva húzta le a föld felé, így lefeküdt a hasára a hatalmas jószág. Thorwulf talpa talajt ért, fel tudott végre állni róla, de a mozgása ingatag volt. Az lett volna a csoda, ha nem az. Átvette a zablát húgától, és felhúzta barátját. Kissé húzta a száját, nem bírt kiegyenesedni, ahogy túl magasra sem tartani a kezeit, de akkor is egymaga próbálta kioldani Bardl nyergét.
   – Menj előre! – utasította ismételten, beszéd közben pedig megroskadt a térde, mikor a nyereg a ménről a karjaiba hullott. Minden bizonnyal meglepte a saját sérülésének súlyossága. – Elintézem, te addig készíts meleget. – Sokkalta volt már kérlelő a hangja, mint parancsolgató.
   – Rendben.  –  Tudta  jól,  mennyire  meg  fog  vele  szenvedni,  de  megtanulta  már  kezelni  bátyja  büszkeségét  és hajthatatlanságát.
   Ha leszakadt volna mindkét karja, s lába, akkor is a földről csattogtatta volna fogait ellenfelére.
   – Ezt azért beviszem – lépett vissza a fejsze és pajzs párosért, legalább azzal kevesebb cipekedni valója legyen. – Fardl. – S lova már követte is.
   Törött kezével kellett félretolnia a borostyán húsos, fényes leveleit, amelyek közt ernyős virágai már bőséggel díszelegtek. Szerette a borostyánt, addig míg nem virágzott, ugyanis a leveleket gyönyörűnek tartotta, mintha megannyi ezüstös fényű tenyér nyúlna fel, hogy valaki megcirógassa. Gyermekként kitalálta; az álfok apró kis tenyerecskéi a borostyánok levelei, ezért mindig megsimogatta őket. Erős, néha hideg tapintású mélyzöld színük lenyűgözte, ám azokat a zöldes sárga ernyős virágokat, amik hajtottak rajta, ki nem állhatta, a rengeteg nektártól még ragadtak is az ujjai. Az egyetlen, amiért nem tépkedte le a virágokat, hogy a hasadékuk egyik őre volt, elvégre a nektárra odasereglettek a méhek, darazsak, undokabbnál undokabb fullánkosok, így messze elkerülték a sziklát. Ellenben, mikor már késő télre megértek a csontárok, élvezettel nézte a fekete bogyókat evő apró madarakat. Amint hozzáért a levelekhez, és megemelte egy részét, keze máris ragadni kezdett. Megborzongott, nem vágyott másra, csak alaposan megmosakodni, de Thorwulf kérésének kell eleget tennie először, így ragadni fog egészen addig, míg legalább el nem látja fivérét.
   Senki sem örvendezne, akinek termetes mérete van, ha szűk helyen;  ami  ráadásképp  néha  meg  is  szúrja;  kellene botladoznia, csúszkálnia. Fardl pontosan így szenvedte meg a hasadék érdes falát, nyirkos, párától sikamlós kavicsait patáival. Mégsem pisszent, hisz csikó kora óta tette meg ezt a kellemetlen utat hetente többször. Hozzászokott, ismerte, s tudta jól, mire igazán zavaróvá válnának az apró karistolások már kint is lesz. A repedés ugyanis pont akkora volt, hogy Fardl és Bardl mellé két nagy ló elférjen egymás mögött, s nem hosszabb. Ha nem lett volna benne középen egy kanyar, át is láthattak volna a bejáraton. Néhány döngő patadobogást követően valóban a rejtekben voltak.
   Északon a tél közeledte ritkán kegyes, mindenütt egyszerre lesz úrrá a tájon a fehér, s dér. De itt nem. A kráter fala felfogta a szelet, ami a hideget hozta, a középen magasodó ősi kőris pedig ágaival óvta az apró, meleg tisztást a zord tájon. Nem volt nagy, mégis az ikrek féltve őrizték ezen természeti csodájukat, ugyanis akármilyen apró is legyen egy föld, az északiak igazán értettek hozzá, hogyan menjenek ölre érte, akár holtig. Ezért is voltak olyan büszkék magukra, miután Ube segítségével rátaláltak, majd ide hordták a megannyi alapot, végül hárman, együttes erővel emeltek egy vadászkunyhót a kőris tövébe.
   Kőrislak volt a második otthonuk, jócskán felszerelték,  elvégre  rendszeresen  töltötték  abban  az  apró  házikóban  az idejüket. Ha valami nem igényelt nagy mozgásteret, de csendet annál inkább, akkor Ube ott tanította meg nekik. Épp ezért voltak oly nyugodtak a testvérek, hogy a búvóhelyükön nem csak biztonságot, hanem gyógyulást is találnak. Az egyik fal a favágó jóvoltából telis tele volt szárított füvekkel. Thora megkönnyebbülten sóhajtott, ahogy meglátta az otthon kedves látványát, hogy aztán egész velejét átjárja a rettenet. A kéményből füst szállt a krátert ölelő ágak közé, melyek levelek nélkül, kopaszon eresztették is el a vészjósló felleget.

   Valaki volt ott.

Háttérillusztráció: Kollár-Tóth Zsuzsanna