Eleonore Sophie Schröder: Triszkelion

2. Fejezet

   A kastélykert a sziklaszirt szélén épült; nem is igazán volt kastély, csupán egy nagyon magas és nagyon sokféle kőből felhúzott, háromszintes, tucatnyi szobás ház. A partokat mosó hullámok ezernyi cseppé szétverve folyton nyirkossá és nedvessé tette az ott játszók ruháit, és haját. A hatodik esztendejüket töltötték be, mindketten íjat kaptak egy-egy fakarddal, a jarl gyermekeként pedig meg kellett tanulniuk bánni velük. Ube mester; aki minden volt, csak pont mester nem, a Jarl egyik legveszedelmesebb és legkérlelhetetlenebb harcosa, egy igazi isteni áldás, ha a te oldaladon harcolt; vette kezébe az okításukat, hisz nekik mindenkinél jobbnak kellett lenniük. Már délben sertől böfögött, és amint a leányt kiragadta ágyának puha bundái közül, megcsapta orrát a karja alatt a mosdatlanság bűze.
   Csípte az apró orrát, ami cseppet sem szokta még meg az izzadságot, elvégre ők rendszeresen mosdottak, atyjuk is tisztán tért be hozzájuk az éjszakai meséket elregélni. Tehát Ube ékesen szólta azt, amit évek múltán mosollyal az arcán kell elviselnie, ha majd portyázni megy. Ám, ebben a bűzlő alakban is volt valami, ami ámulattal töltötte el az ikreket. Nem más, mint fonott szakállának és varkocsainak tisztasága szaga ellenére, és ezek közt, az orrnyergén éktelenkedő vágás, mely a jobb ajka sarkáig tartott. Illetve a felkarját borító kőris. Szürke posztó ingjét hanyagul az egyik sziklára hajította korábban, így a motívumot alaposan meg tudták nézni. Különleges volt a maga nevében, az egyik fele tavaszodott, a másikon kopár tél honolt. Egyfajta ábrázolása volt ez a világok végének.
   – Kardok? – bosszankodott az ifjú. – Egy igaz harcosnál sincs kard! – Duzzogva eldobta a tanítójuk lába elé, aki viszonzásul elébe hajította kétkezes fegyverét. Nem tűnt veszélyesnek, egy hosszú fa nyél, amit keresztezve körbe tekertek két bőrszalaggal a fejig, ami vékony és lapos volt.
    – Akkor ez mi? – kérdezte nemes egyszerűséggel – Harcoshoz illő fegyver?
    – Igen! – lett izgatott a fiú – Ez már harcoshoz méltó, ezzel taníts, Ube, ilyennel akarok a Csarnokig küzdeni! – Felemelte az eszközt, ami mellett eltörpülni látszott.A férfi rendszeresen a combja mentén, a derékszíjába akasztotta, ahol egy bőrtasakot húzott a fejre. Így a lábszára közepéig ért a nyél. A hossza Thorwulf mellett, mintha kiteljesedett volna; a válláig felért. A lány viszont észrevett egy halvány vésetet a fej alatt, kérdezni ellenben nem volt lehetősége. – A harcosok csarnokáig, mi? – elvigyorodott, ezzel láthatóvá váltak sárgás, kócos fogai.A jobb szemfoga helyén egy vasfog volt, amit a mellette lévőkbe fúrt lyukba drótokkal rögzítettek. Előtte senkit nem látott ilyennel, nem volt szokás. Az apjuknak is csak kátránnyal betömték a hiányzó fog után maradt lyukat, és semmi több. Ezt az alakot már ezért furcsának tartották a népek.
    – Előtte felelj. Mi az, ami nálad van?
    – Kétkezes balta! – vigyorgott vissza.
    – Szerinted? – nézett a lányra, aki zavarba jött a hirtelen ráirányuló figyelemtől. Nem válaszolt azonnal,   így   leguggolt   a férfi, hogy vele egy magasságban legyen a szeme. – Thora, szerinted is kétkezes balta? – Erre már csendben megrázta a fejét. – Akkor mi?
    – Egy... egyszerű fejsze – motyogta szinte.
   – Miért? Biztosan nem balta? Vagy lehet szekerce is. Vagy fokos. – A lány belenézett a férfi világítóan  kék  szemeibe. Idegesen rágcsálni kezdte a nyelvét, a bátyjára nézett, és rámutatott a fém fejre.
    – Mindenki tudja, hogy Ube favágó – egészen leheletnyit megvonta a vállát –, a favágók pedig fejszével harcolnak.
   Fél szemöldöke felfelé rándult a férfinak, csalódott is a válaszban és nem is. A térdére támaszkodva egy évekkel ezelőtti sérülés okozta fájdalomtól nehézkesen állt fel. Olybá tűnt a Félóriás néven is emlegetett harcos valóban óriási termettel rendelkezett. Testközelből a gyerekek épp hogy a csípőjénél voltak magasabbak. Ráadásként magasságához cseppet sem volt nyúlánk, sokkal inkább zömök, ami még inkább össze tudta zavarni az ember szemét a havas tájon.
    – Ennyi? – hátrált pár lépést, ivott a seréből, majd böfögött. – Semmit nem tudtok még ketten sem, és a kardon picsogtok – horkant.
   – Lapos a feje és ék alakú – emelte fel hirtelen a hangját a lány. Úgy tűnt a kettejüket ért sértést meg akarja cáfolni. – Hosszú a nyél. Kicsi, ezért pontos ütésekre jó. – Megemelte a saját fakardját, és mintha fejsze lenne lengetni kezdte, a tanítójuk pedig csak kajánul vigyorogva fonta össze karjait a mellkasán. – Hosszú lendület kell, hogy mély legyen. A fejszével messze lehet nyúlni, a szakállas fejszével pedig el lehet venni az ellenfél fegyverét. – Szemei kislányos méregben úsztak. – Thorwulf nem buta! – csattant amolyan végszóként, legalábbis a kezét megfogó fivére halkan csitítgatta, s remélte, hogy befejezte a húga. – Engem érdekel a harc, őt az istenek és a regék! Könnyű kigúnyolni a kisebbet, te... – Eljött a pillanat, hogy az idősebbik betapassza tenyerével a száját.
    – Végeztél, vagy helyben a bosszú istenének lányává szegődsz, és véremet veszed? – élcelődött tovább, hergelte a lányt, elvégre, nem mondott neki senki semmit arról, hogy mire számítson az ikrektől.A fiút tüzesnek és akaratosnak nevezték, a lányt pedig csendesnek, félénknek. Erre pont az ellenkezőjét látja. Végül hümmögve elővett egy alig két maroknyi hosszú nyéllel rendelkező, lapított és lyukas élű, hátán pedig vaskos, de sima eszközt. – Akkor azt is tudod, hogy ez mi? – Csupán mérgesen bámult rá, ugyanis fivére még mindig szorosan fogta. – Elengedheted.
    – Szekerce – bökte ki azonnal.
    – Rendben. – Elővett egy alkar hosszú nyelet, amin vastag, tömör ék alakú fej volt. Csak felmutatta, a lány válaszolt is.
    – Balta.
   – Helyes. Helyes – gondolkodott el – Fiú! – vette hirtelen elő, mire az szinte lesápadt – A legbölcsebbnek melyik volt? – Megrázta a fejét. – A csínytevőnek? – Ismét megrázta. Ube csak horkantott. – Az istenekről sem tud semmit, ha ennyit sem tud.
    – Thorwulf, van rajta egy jel. Nézd! – megfordította a fegyvert, és a bátyja így már meg tudta nézni.
    – Az "Igaz" rúna.Az előbbi, a kardjára vonatkozó hőzöngésnek híre, s hamva sem volt, csak ámulatba ejtette, hogy lát egy ilyen rúnát. Apró ujjaival a nyíl forma faragáson cirógatott végig. – A becsület és igazságosság háborús istenének jele – folytatta. – Egy áldás és egy szerződés egyben. Az ő neve alatt harcol a harcos, aki a fegyverén viseli, és ezért sikeres lesz a csata, amiben részt vesz.
   Ezzel persze újfent meglepte Ubét, aki végül csak a homlokára tapasztotta érdes tenyerét. Végig dörzsölte az arcát, megszívta a fogait, s vett egy hosszú, mély lélegzetet, hogy aztán lassan kifújja. Ám a fiú még kíváncsian fordult felé.
    – Ez nem az Elbanitok védelmezője? Miért az ő istenüknek áldozol?
   – No! – tapsolt egyet kizökkentve, ezzel egyben figyelmen kívül is hagyta a kérdéseket. – Kölykök. Van egy jó és egy rossz hírem. A jó, hogy mivel északiak vagyunk, mi örömmel és tisztelettel vesszük a harcos asszonyokat – csettintett a nyelvével mielőtt folytatta. – A rossz, hogy tudnotok kell külön-külön is ezeket, és még jóval többet is; nem tudhatjátok, hogy mit hoz a jövő, mi van a szőttesen, és mikor kell elválnotok egymástól. Szóval kurva sokat kell tanulnotok, vakarcsok.
  Két hosszú lépéssel előttük volt, a gyerekek kezébe nyomta az íjukat, és egy-egy nyilat. A lány mögött féltérdre ereszkedett, majd a nyilat az ínhoz tette, s kifeszítette.
    – Cirógassa a toll az ajkatokat, amikor kilövitek, akkor fog biztosan arra menni, amerre néztek.
   Thorának valóban a szájához simította a fehér szálakat. Aztán a lány szeme végig futott a nyílon, a hegy mögött észrevett egy falnak támasztott táblát, ami addig fel sem tűnt neki. Volt rajta valami, de azt nem látta pontosan, homályos volt.
   – Nézd a közepét! – hangzott az utasítás, majd szinte abban a pillanatban, ahogy a megfelelő helyen vélte a tekintetét, Ube elengedte az ideget, mely után a nyíl végig csúszott az íj mellett, végül hangos puffanással becsapódott.
    Apró száján még mindig ott volt a csiklandós érzés.