Eleonore Sophie Schröder: Triszkelion

1. Fejezet

    A sós tengeri levegő már korán reggel marta az ember bőrét Verdelit partjain, mely Nodieak szíve fölött helyezkedik el.
   Aldoria földrészén ez a legészakibb és legzordabb világ, melyben minden város, esetleg minden nagyobb földdarab más-más Jarl birodalma. Verdelit is egy ilyen különálló járlság volt, amit átszelt és összekötött az összes többi településsel a Főút Oloftól, át Olofssonon, egészen Halldorráig, egyetlen eggyel nem, az pedig Elbanit. Az Elbanitekkel sem kereskedelmet, sem portyát, sem közösködést nem vállaltak. Ezen csendes elutasítás pedig tartott idestova harminchét éve, mióta is a Verdelit család feje, Jörg, át nem kelt az Óriás-hegység déli lábán, s megtelepedett Elbanit és Olofsson között.
   Igazán különleges nap virradt a helyiekre, ugyanis ennek az ellentétnek a tervek szerint vége szakadt. Amit egy ikerpár, Thora és Thorwulf; akik éppenséggel Jörg unokái voltak; cseppet sem vártak oly nagy lelkesedéssel, mint a szolgálatukban lévő több száz idegen. Annak tartották őket az elmúlt napok felbolydulása után, mit hittek volna mást, ha egyszer hatalmasat csalódtak mindegyikben? Mindegyik nő, gyermek, s férfi, aki vigadni mert, árulók voltak az ikrek szemében. Ők még ismerték a történetet, Jörg papa elmesélte nekik, hogy miért vált szét a család, miért nem akart velük maradni, ahogy a város öregjei szintén.
    No, nem mintha a közelgő nász még rájuk tartozott volna. Ráadásul egy Elbanit ifjúval! Ezért csípte őket a levegőben úszó só, épp menekültek.
   Hatalmas termetű, kerek farú, hosszú csüd szőrű, s bivaly, sötétpej lovaikon egy hármas határ felé tartottak. Az említett lovak minden értelemben irdatlanok voltak. Csíkos patáik súlyosak és böhömök, nagyságra, mint egy ember feje. Marmagasságuk egy felnőtt férfi válla, ehhez pedig még egy karhossznyi nyak és fő tartozott. Fardl, a kanca szeme a ritkábbnál is ritkább volt; a külső szemgyűrű körül egy világos, vöröses csík rajzolódott. A csődöré, Bardl, pedig ragyogóan kék. Az ikrek közel két méter magasan ültek ezen bestiák hátain. Gyönyörűen vésett, ezüst gyöngyök díszítették az állatok fonott sörényét és farkát. Északi misztikumokkal, rúnákkal és jelekkel voltak telis-tele, ahogy a lovasaik haja is.
   A leány csupán hófehér alsóruházatot viselt, mintha a hajnal első sugaraival lopta volna ki valaki az ágyából, a takarói közül. Ez is történt. Csípőig érő haja; melynek különleges szürkés-fekete csillogása volt; és szoknyája redői kísérteties táncot jártak; éteri látványt nyújtott, ahogy szőrén ülte meg az állatot. Szemeik voltak még ámulatba ejtőek, ugyanis a zöld turmalin egy ritka káprázatos színátmenetét tudhatták magukénak. Tincseik hematit és szemük elbanit színe volt a Verdelit ház sajátja, akik az északkeleti tengereken hajóztak, s kereskedtek, hol készakarva, hol kikényszerített üzleteket lebonyolítva.
   A fiú alig válláig érő hullámait szintúgy rúnakövek díszítették fonatokban. Rajta már az északiakra jellemző hosszított sodronying volt, a hauberk; aminek csuklyáját nem hajtotta fejére; ez alatt vastagított posztó ing rejtőzött, a gambeson. Derékszíjára húzva egy bőrtokban pihent páratlan élű, vastag kése, és a szíjba akasztott baltája. Bőr nadrágot viselt, lábszáráig felérő vaddisznó prém bakanccsal, ami viszonylag magasan simult a kengyelben a ló oldalára. Arcuk egyforma, egyenes orr, tiszta bőr, kipihent szemek, szemöldökük és ajkaik ugyanazt az ívet rajzolták hosszúkás keretükben. Az aggodalom ugyanúgy vert árnyékot szembogaruk mélyén.
   A termetes hátashoz jókora nyereg is dukált, ezt külön nekik készítették; Bardl és Fardl voltak az egyetlen csatalovak, akiknek ilyesféle jutott. Maga a nyereg fából készült, az alapja lényegében egy kivájt fenyőtörzs, amit a mén hátára terített fehér, hosszú szálas prémre helyeztek, mi beterítette a patás teljes hátát és oldalát. A fa nyak felőli részén, az első kápán, egy nem lehasított ágból faragott sárkányfej ívelt fel, ez alatt volt rögzítve a szügyet átölelő vastag bőr hám, ami egészen a farig húzódott még a has alatt is. Szinte az egész törzsét közrefogták a szíjak. A nyereg hátulján két csont kampó helyezkedett el, ebbe rakták az összetekert pokrócot, s innen lógatták le a pajzsot, melyen családjuk címere díszelgett.
   Aztán a hám végett a nyereg mögé rögzíteni lehetett még három bőrtáskát, de ha ez nem lett volna elég, a nyereg mellett is lógott egy-egy mindkét oldalon. Thorwulf a bal oldali tarsoly alá csúsztatta be fejszéjét, ennek száján kilógott még egy balta és egy szekerce élvédője. A jobb oldalira ráakasztotta a sisakját, alá az íját rejtette, benne pedig kenyeret, kulacsot, és némi szalonnát talált az ember.
   A pajzson fekete alapon, két koszorú volt egymásban, köztük sodrony szemek. A gyűrűk közepén egy vonyító farkas, mellette két oldalt az arany és a háború istennőjének neve. Ez szimbolizálta a portyáikat, melyről mindig gazdagon tértek vissza. Zsákmányukat pedig elkereskedték, amiből az ikrek nagyapja, felhalmozta vagyonát. A farkas felett és alatt az isteni pöröly feje, s a nyél lett volna maga a farkas. Őseik tenyésztettek, belőlük lettek azok a szarvas vadász, szürke szánhúzók, amiket a délieknek még mindig árusítanak. A Verdelit család büszke maradt az elődeikre, hogy az istenek csarnokából lepillantva láthassák a szellemek; nem felejtették el őket.
   Thorwulf hangja sürgető, lovát gyakorta rúgta sarkával és hátra pillantgatott.
   – Utol fognak érni!
  Erre a leány is visszanézett, ám nem látott mögöttük senkit. Hiába, ezen "Nagy lovak" erősek voltak; döngött minden lépésük, szinte rengett a föld is belé, ha egy tucatot egymás mellé tettek, aszály idején a kereskedelmi hajókat is át tudták húzni a kiapadt csatornán; ellenben nem voltak gyorsak. Értette az aggodalmát, hisz az őröknek és lovasoknak jóval szikárabb paripáik voltak. Ha nem sikerül elérniük az erdőséget, akkor minden hiábavaló volt.
   Lovaik vágtattak, ám a távoli erdő mintha minduntalan egyre messzebb kúszott volna. Az aggályaik pedig minden egyes perccel egyre közelebb kerültek a megvalósuláshoz.
   A Nap hajnali rózsás üdvözlését felváltotta a reggeli hideg kékes-szürkére, és ekkor a szél megfordult.
   Hangokat, kiáltásokat vitt feléjük a szellő, mintha az istenek atyjának varjai próbálták volna szárnyaik csapásával sürgetni a patásokat. Az üldözők szavait nem értették ugyan, de érezni vélték a lovak bőgésével együtt a szagukat is. Képtelenség volt, csupán a rettenet szőtte érzetek voltak, mégis, ha nem nyeregben ültek volna, megdermedtek volna.
  Gyerekek voltak szinte. Éjjelente az álfokról, istenekről, valkűrökről, hírvivő varjakról olvastak és tanultak. Ők még a mesékben éltek, a hiedelmekben, és a lány épp ezért a szélfútta fák ágait siettető segítségnek képzelte.
   – Thorwulf! Nézd az álfok elébünk jöttek! – Szemében megkönnyebbült, boldogsággal átitatott cseppek gyűltek, hangja reménnyel telin és biztosan csengett.
   Előre mutatott, ahol az erdő hirtelen közelebb jött. A nyírség aljában élő bokrok utat nyitottak, a fák, mintha léptek volna, beengedték őket. Ott voltak. Már csak pár másodperc harc a távolsággal és a nyírfák árnyékában lesznek. Az üldözőket is tisztábban hallotta, de mit érdekelte őt, ha már az álfok várták őket? Még egy utolsó erőteljes rúgással az oldalába ösztökélte lovát.
   – A Győzelemre Fardl, vágtass! Vágtass, Gondolat és Emlékezet kísér minket! – sikított, mint a harcot győzött asszonyok, akik karddal vívták csatáikat a férfiak oldalán.
   Fivére is csatlakozott az ordításban. Együtt fogantak az istennő áldásával, együtt látták meg a napvilágot, együtt tanulták az első lépteket, és az első rúnákat, együtt forgatták az első kardjukat. Mindent együtt tettek, a mai átkozott reggelig, mikor Thorwulftól elválasztották volna egy olyan átokkal, melyet a szüleik csupán házasság néven, egy régi ígéretnek neveztek.
   Fardl átszökkent az árnyékba. Egy csapásra lehűlt a levegő, már az izgalom sem tartotta melegen. A Nornák kettejük sorsát együtt írták, és amit a Nornák írtak, sorsszerűen az is lesz. Épp ezért nem választhatja el őket egymástól senki ember fia, pláne nem egy Elbanité, akit sosem láttak azelőtt. Thorwulf Thoráé, Thora pedig Thorwulfé. A Nornák szövete az égnél is ősibb, hisz ők szőtték meg az ég létét is!
   Nyilak csapódtak be a fákba, ahogy két nyír között egy bokron átlendülve Fardl végre az erdőben tudta a gazdáját, s az ágak össze is zárultak szorosan mögöttük. Az ikrek kiáltása csak még hangosabbá vált a az ágak alatt, mégúgy az ifjúé; hangszálait úgy erőltette, mintha magát a Holdat óvná az óriási farkastól, mikor az jön, és elnyeli azt az éjszakai égről.
   Sűrű volt Nordieak Nyírsége, két gyakorlott lovasnak, akik a fák közti játékkal nevelték csikó koruk óta lovaikat, könnyű feladat volt eltűnni. A sikoltás elhalt, csupán győzedelmeskedő zihálás, rekedt nevetés, s hitetlenkedő, döbbent csend maradt utána. A lovak kifáradtak, Thoráé végképp, elvégre végig elől kellett haladnia fivére utasításából, de most már hagyta, hogy beérje. Elképesztőnek tűnt, hogy ép bőrrel megúszták a szökést, már az csodával határos, hogy eljutottak az erdőig, nemhogy mindezt egy karcolás nélkül. A lány arcán a boldogság ragyogott.
   – Bátyám, az istenek kísértek minket. Érezted te is? Most is... – Meg kellett állnia, próbálta átgondolni az eseményeket, hogy megfelelően ki tudja fejezni magát. – ... Olyan, mintha hátul a lapockámon ülne két madár, mintha szárnyakat kaptunk volna!
   A fiú csak fancsalin horkantott, de a pimasz megnyilvánulás után egyből vér bukott ki a száján. A boldogság el is illant, olyan messze, ahol már a világ peremét sejtették. Fivére háta mögött két nyíl végét látta. A tollak lágy tánca, ahogy egy alacsonyabb ágról lelógó levél körbecirógatta, régmúlt képeket idéztek.