Ne csak álmodj!
Én nem akartam mást, csak repülni. Mióta az eszemet tudom, mióta a lelkem képes vágyakozni, mióta a tudat képes akarni. Persze nekem nem adott a jó isten se adottságot, se lehetőséget arra, hogy tényleg repüljek. Gyerekként a fantázia olyan élénk, hogy képesek vagyunk hinni abban, amit éppen csinálunk. Ha elég gyorsan rohanunk és bámuljuk az eget, elhisszük, hogy repülünk, elhisszük, hogy képesek vagyunk rá. Széllel szemben is magára tudnánk hagyni a világot, megelőznénk a pillangókat, madarakat. Olyan könnyű. Csak elképzeljük, és a vágyódás alábbhagy bennünk, egy kicsit valóra válik. Sajnos ez a képesség illékony, és a legtöbben el is veszítjük, általában a vágyainkkal együtt. Sokszor fakó illúziók, szívet tépő gyermekmesék, vagy elérhetetlen ideák maradnak a tiszta álmokból. Nekem legalább a vágy megmaradt, az álom, amit mindennél jobban akartam, hiába nőttem fel. A földhöz ragadottak irigykedő tekintetével bámultam minden egyes tollas jószágra, akik oly könnyedén olvadtak bele a szellőbe, akik ha úgy gondolták, elmehettek innen bármikor, vagy megmártózhattak a fellegekben. Nekik nem szab gátat holmi gravitáció, kényük, kedvük szerint találkozhatnak a csillagokkal, ha elegük van a világból, egyszerűen csak felreppennek és övék az érzés, hogy nincsenek ideláncolva. Én maximum egyik munkahelytől a másikig "reppenek", ahol a többi földhöz ragadt szerencsétlennel dolgozhatok azért, hogy holnap is élhessem ezt az isten ajándékának csúfolt kínlódást. Egyik nap olyan, minta másik. A megszokás a legjobb ellenszere a vágyaknak. Egy lassú, megfontolt gyilkos, aki türelmesen mérgezi áldozatát. Legtöbben beletörődünk abba, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek elképzeltük. Igen, a boldogság attól függ, hogy ki milyen gyorsan képes elengedni az álmait és elfogadni, hogy sosem fognak megvalósulni. Senkik vagyunk, aprócskák, és van belőlünk millió. Én sajnos álmodozó típus vagyok, és képtelen vagyok beletörődni ebbe. Minden nap egy újabb kínlódás saját vágyaim árnyékában. Hiába nőttem fel, hiába dolgozok keményen a rangsorban felettem állók jólétéért, én nem vesztettem el az ábrándjaimat. Reggelente az első gondolatom az, hogy miért kellett újra felnyitnom a szemem, újra kilépnem az illúzió világából, ebbe a silány mocsokba. Nehéz úgy élni, hogy ébrenlétem minden percében a tudatvesztést vágyom, az alvást, egy aprócska halált. Kezdtem besokallni. Duzzadt bennem az akarat: Kilépni ebből az egyhangú vacakolásból. Igen, erre vágytam. Ledobni a mások által rám aggatott béklyókat és magára hagynia világot. Saját keservemen felbuzdulva kirohantam a kék ég alá, már tudtam mit fogok tenni, az érzést is ismertem, hisz minden révületem erről szólt. Erősen fújt a szél, tajtékot vetettek köröttem a fűszálak. Tökéletes.
A fényképezőgép kijelzőjén figyeltem egy pitypangot. A sárga szirmokat már rég levedlette, most kócos, ősz bojtot viselt, ami ide-odahajlongott a szélben. Vártam a megfelelő pillanatot, mikor a szél felkap pár magvacskát és lekaphatom a szabadulásukat. Egy parányi hangya mászott a képbe. Felkapaszkodott a pihés száron, egészen a kutyatej szürke loboncáig. Csápjaival végigtapogatta a legtöbb ejtőernyőt és a legnagyobbra felkapaszkodott. Várt egy kicsit, nagy levegőt vett és a zefír egy markáns lökése közben lenyisszantotta maga alól a magot, ami a bibéhez kötötte az apró utazót. A szélroham magával ragadta és magasra emelte, ő meg csak repült, repült magára hagyva a világot.
Kép: Kollár-Tóth Zsuzsanna munkája