Vladimir Kush – Metamorphosis

   Fent ültem vele a dombtetőn. Szerintem fogalma sem volt milyen örömet okozott nekem, már csak azzal, hogy együtt töltöttük a délutánt, azzal, hogy mellette lehettem. Milyen rég vártam erre, mennyit álmodoztam ezekről a percekről. A percekről, melyek együtt látnak minket, melyeket vele élhetek át. Minden pillanatot kétszer annyi ideig próbáltam markolni, csimpaszkodtam a jelenbe, hittem, hogy végtelenné nyújthatom a délutánt. Nem akartam, hogy a beteljesült vágy illékonyabb legyen a meddő álomképeknél.
  A vállamra dőlt, nevetett, s én vele nevettem. Hangja feloldozott a letargia kárhozata alól, felpattintotta a magány   bilincseit, és áttörte a magam köré emelt falat. Szabad voltam mellette. Szabadon élveztem a fűszálak kórusát, amint szél vezényelte dalokat suttognak a természet anyanyelvén. Madarak öntötték dalba vágyaikat, hogy szívükön könnyítve a magasba reppenjenek újra és újra, majd a kék tengeren új álmokat látva ismét csicsergő tollcsomóként szálljanak alá. Magas lombkoronákról hűs menedék csöpögött a fényérzékeny aljnövényzetre. Betakargatta őket a fekete pocsolya, rájuk zubogtak az árnyékok, hogy a déltüze elől keblükre öleljék a páfrányokat, és árvácskákat. Alattunk egy tó kacagott hullámokat a halász körül, aki a víz hátán andalogva élvezte a jelent. Nem sietett a partra, nem akart kikötni, vagy megérkezni sehova, csak csodálta a világot. A hegyek felé révedezett. Marcona óriások, kősárkányok fenyő taréjjal és sziklapikkelyekkel. Mennyi emléket őriztek önmagukban. Védelmezték a múltat, csodálták a jelent és készen álltak a jövőre. A Hold szinte a hátukon pöffeszkedett kecses, sarló alakjával. Várta a csillagokat, hogy ragyogó udvarával végre legyőzze a nappalt és uralkodjon az égbolton, míg a hajnal narancsos ujjai bele nem tépnek bársony köntösébe, hogy visszaköveteljék maguknak a paradicsom kapuit. Szemem le-föl járta a valóság fantasztikumait, tekintetem közte és a természet között csapongott. Beszélgettünk, átkaroltuk egymást, de ahelyett, hogy közelebb kerültünk volna, ő eltávolodott tőlem. Nem figyelte a madarakat, a nyúló árnyakat, a fodrozó vizet, vagy a mélázó csúcsokat. És a legfájóbb, hogy szép lassan engem is elfeledett.
    Szeme egy hatalmas felhőre tapadt, írisze pislantás nélkül ölelte magába a fehér habtömeget, mely a fejünk felett úszott tova. Ajkait nyalogatva révedt a hatalmas pamacsra, ami teljesen megbabonázta, lenyűgözte. Áhítattól remegő hanggal lelkendezett "nézd! Olyan, mint egy cica!", de én hiába meredtem a habkócos árnyékvetőre, nekem csak egy kusza pamacs volt. "Most inkább teknős... szárnyakkal" és kacagott a saját képzeletén, "ugye te is látod?", kérdezte, de nem is nézett rám. Én nem láttam semmit, csak egy felhőt, ami lassan elragadta őt tőlem. Azzá vált, amire vágyott, amire gondolt. Halkan felállt, keze kicsúszott az enyémből, lábai körül fickándozott a szoknyája szegélye, fodros pamacsokat vetve magából. Elindult, hosszú szökkenései a szakadék felé vezették, majd elrugaszkodott a szirtről.
    A felhő most egy léggömb képét öltötte magára. Láttam én is. Ott állt a páratajtékból szőtt kosárban. Sürgetve integetett, hogy menjek utána. Ma nem tudtam ellenállni, nem bírtam tovább megbirkózni a gyásszal, a magánnyal, a hiányával. Nem akartam holnap is egyedül bámulni a felhőket, nekem ez a játék sosem ment úgy, mint neki. Feltápászkodtam, nekifutottam, és a felhőben mosolygó kedvesemre bámulva levetettem magamat a szirtről.

    Több napot nem bírnék nélküle...

/Nem szabad gyávának és gyengének gondolni, aki a fájdalom miatt vet véget az életének./

Bérces Zsombor

Ezt az írást az orosz festőművész, Vladimir Kush Metamorphosis című olajfestménye ihlette.
Mivel a kép szerzői jogvédelem alatt áll, nem áll módunkban megjeleníteni a weboldalon.