Az I. Venore Vers- és novellapályázatának egyik nyertes műve, Márványos Ágota alkotása

Örökség

  Friss hó gyűlt össze itt a lócán, Pál fakeresztes sírhalma mellett. A temetőt ezen az órán senki más nem keresi fel, csak én. De nekem el kellett jönnöm még egyszer Pálhoz, mielőtt ma délben hozzámegyek Ernőhöz.
  Kezemmel lesöpröm a havat a lócáról. Hatalmasra nőtt hasamat átkarolom, és óvatosan leülök. A temetőben mély a csend ma reggel.
  Újév napja van. Kilencszázhúsz.
  Ernő újságjaiból tudom, hogy mostanában bizony gyors iramban változnak az idők. Pál érezte ezt annak idején. "A huszadik század csak a húszas években kezdődik majd el igazán!" – mondogatta tréfásan nekem is, Ernőnek is. Ernő ilyenkor mosolyogva azt válaszolta: "Nekünk, Öcsém, tényleg akkor kezdődik majd! Hej, micsoda világ lesz az!"
  A végzés szerint ha a birtokért kilencszázhúsz első napjáig nem jelentkezik közelebbi rokon, az anyai ági unokafivérekre száll minden. Pálra és Ernőre. "Csak addig fogunk itt Pesten kubikolni, míg odahaza, Sepsiszentgyörgyön mi nem leszünk végre a kisbirtokos uraságok! Meglátod majd akkor, Pali öcsém, hogy az élet nemcsak talicskából meg lapátnyélből áll!"
  Én eleinte is Ernővel jártam jegyben. Két évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, és olyan szerelmesek voltunk, hogy ő szinte azonnal meg is kérte a kezem. Cselédlányként szolgáltam már akkoriban egy budai asszonyságnál. Jól tartott, nem volt okom panaszra. De Ernő lánykérésére mégis igent mondtam. Azt hittem, ő életem szerelme.
  Aztán megismertem az öccsét.
  Egy dolgot bánok igazán. Azt, hogy a két fivér, mikor utoljára találkozott, haraggal vált el. Miattam gyűlölték meg egymást.
  Pál pont egy évvel ezelőtt vett el engem feleségül. Tél volt akkor is, ugyanilyen nagy hó, mint most, amikor tavaly a jegyző elé léptünk. Milyen boldognak éreztem magam az oldalán! A háború végre valóban véget ért. A spanyolnátha se szedte többé úgy az áldozatait, ahogy egy évvel korábban. Az újságok folyton-folyvást a békéről írtak, meg mindenféle békeszerződésekről, és Ernőtől már tudtam, hogy a fivérekre szép örökség vár hamarosan Háromszék vármegyében.
  De én örökség nélkül is hozzámentem volna Ernőhöz is, Pálhoz is. Világ életemben szolgáltam, és sosem gondoltam, hogy asszony koromban majd otthon ülök, virágos asztalterítőt hímezgetve, polgári nők módjára.
  – Az én fajtám, a cselédek népe a két keze munkájából él, mióta világ a világ! – jelentettem ki, mikor Pál az esküvőnk előtt azon kezdett nyugtalankodni, mit teszünk, ha az újév előtt mégis felbukkan egy közelebbi rokon, és a birtok örökétől elesnek a fivérek. – Aztán meg, édes Pálom, van nekem egy távoli nagynéném Tétényben. Módos özvegy, a férje révén. Talán elvállalja, hogy keresztanyja legyen a gyerekeinknek.
  Március szele fújt már, mikor Ernő beállított hozzánk. Padlásszobánkba a tető résein át behúzott a cúg. Pál féltett engem, nehogy meghűljek, ezért rongyokat dugdosott a repedésekbe. Mikor megláttam Ernő kedves arcát az ajtóban, a szívem dobogott és a torkom elszorult. Részegnek tűnt, pedig sem előtte, sem utána nem láttam inni soha. Szeme könnyben úszott. Bejött a szobába, az összecsavart újságot előhúzta köpönyege zsebéből, azzal hadonászott. Átkozódott. Szidott engem, szidta Pali öccsét. Azt mondta, elszeretett tőle, és hogy sosem bocsátja ezt meg neki. Keserű dühében a rongyokat is kihuzigálta a tetőcserepek közül.
  Pál másnapra belázasodott. Ápoltam, a rongyokat is visszatömködtem a résekbe. Ernő ott felejtette az összecsavart újságot, abból tudom, hogy ezeken a március huszadika körüli napokon a forradalmi kormányzótanács ideiglenes alkotmányt hirdetett ki. "Éljen a Magyar Tanácsköztársaság!" – betűztem ki később a pesti falakon is több helyütt.
  Reméltem, a cselédek népére mostantól jobb világ köszönt. Azon viszont aggódtam, vajon az uram székelyföldi örökségére nézve milyen veszélyeket jelent majd ez.
  De sokáig nem aggódhattam, mert Pál egyre rosszabbul lett. Az asszonyomtól a rákövetkező heti béremet is elkértem, hogy orvost hívhassak hozzá.
  A jó doktor a fejét rázta. Sok ilyen esetet lát mostanság Pesten is, Budán is, magyarázta. Gyanítja, a spanyolnátha szedheti újra az áldozatait, jóllehet – sóhajtott gondterhelten –, a jelenlegi kusza politikai helyzetben senkinek nem jut ideje rá, hogy hatóságilag kivizsgálja a dolgot, és járványügyi intézkedéseket foganatosítson.
  Felírt valami gyógyszert, ami leviszi a lázat. Aztán azt javasolta, adassam fel Pálra az utolsó kenetet. Mikor hebegtem valamit róla, hogy reformátusok volnánk, vállat vont, és fekete kalapját megemelve otthagyott a haldoklóval.
  Utolsó szavaival Pál Ernőt szólongatta. Könnyek között könyörgött a bocsánatáért.
  – Édes bátyám... Hiszen én nem akartam neked soha rosszat... Bár jóvá tehetném... Erzsit szívem összes melegével szeretem... Vigyázni fogok reája mindhalálig... Ígérem neked, Ernő bátyám...
  Én csuktam le kimeredt szemeit.
  Ernő a temetésen mellém lépett. Sírtam, és megszorítottam a kezét.
  Próbáltunk távol maradni egymástól ezek után, de valahogy mégis mindenütt Ernőbe botlottam bele. Ha az asszonyom a piacra küldött, ott ő ásta, terítette az alapot az új zöldséges pavilonja alá. Ha a mosodába mentem, annak ajtaja előtt ő talicskázta a kiskertbe a virágföldet. Ha az uraságnak jártam a hírlapért, ott is csak Ernőbe botlottam, aki a bódénak támaszkodva olvasta a napi sajtót.
  – Erzsike, kis bogaram! – tekintett fel rám az újságból, ugyanazzal a meleg szeretettel, mint mindig, mint jegyességünk idején. De egy pillanattal később össze is vonta a szemöldökét, és aggállyal nézett ekkor már gömbölyödő derekamra. – Ejnye, no, hát te meg ugyan bizony...
  És pislogott, és rázta a fejét.
  Még aznap meg is kérte a kezem újra.
  – Nem a gyerek miatt – bizonygatta. – Tudod, mennyire szerettelek mindig is, Erzsike. Csak hát Pali... Mikor őt választottad, azt kívántam, legyetek boldogok együtt. Én majd, gondoltam, valahogy csak megleszek. A komák aznap, tudod, márciusban, ünnepeltek. Lakodalmat ültek, a kordés lakodalmát. Ahogy néztem ott a menyasszonyt meg a vőlegényt, a bor elvette az eszem... Ó, hogy bántam, már másnap hogy bántam! Szégyelltem magam, elétek se mertem kerülni.
   Megsimogattam az arcát. Csókot adtam neki szépen pödört bajsza tövébe.
  Most itt ülök a friss hóban a lócán, Pál sírja előtt. Újév napjának reggele van, kilencszázhúsz. Az újságok még mindig békeszerződésekről írnak, és bár rokon nem bukkant föl a birtok örökéért, Ernő sopánkodva megy minden nap a lapért, és nyitja, és olvassa a híreket a béketanácsokról meg az etnikai határok megállapításáról, és reméli, ha nős emberként utazik Sepsiszentgyörgyre abból az összekuporgatott kis pénzünkből, még azelőtt kezébe kaphatja a tulajdonlevelet, hogy a román állam rá próbálná tenni a kezét a földekre.
  Én, mielőtt megesküszünk ma délben, eljöttem első uramhoz még egyszer. Búcsút akarok mondani neki végleg.
  Talán miénk lesz az örökség. Talán a románoké, és mi egész életünket cselédsorban éljük le.
 Az egyetlen dolog, amiben biztosan hiszek, hogy Pál lelke onnan föntről reám, Ernőre és hármunk közös gyermekére megnyugvással tekint le.

Márványos Ágota