Madármesék

A 2022-es Madarak és fák napja alkalmából készültünk egy kis történetsorozattal. 

Az életmentő szajkó

A hajnali köd sokáig pihent a pusztán. Jótékony takaróként leplezte a ravasz vadász megfontolt lépteit; körbeölelte őt, sűrű fátyla nem engedett át mást, csak a távolban ébredező kakukk ritmusos dalát, az erdei pinty köszöntőjét és a harmatban mosdó rágcsáló halk neszezését. A róka hegyes fülei mereven meredtek, minden apró szusszanást, szívverést eljuttattak gazdájának.

A Nap fénye átbukott az erdő fái között, nyalábjai átfúrták a talajmenti felhőket, a bennük megrekedt vizet a fűre parancsolták. A köd néma, reménytelen ellenállása lassú harcot szült, de ebből a ficánkoló prédáját szájában tartó ravaszdi mit sem érzékelt. Kiélvezte örömét a finom falatban, aztán továbbállt, mielőtt a nappal végleg győzelmet arat a jótékony homály felett.

A távolban éles hang vert visszhangot. A róka megdermedt az erdő szélén, kíváncsian forgatta fülét az ismerős zaj hallatán, ami ekkor újra átszaladt a tájon. Magányosnak és keservesnek hallotta a vakkantások és nyüszítések sorát - elindult hát a hang irányába.

Szagolta a földet, szimatolta a levegőt; a szél felőle fújt, nem érezte a közelben a fajtársa illatát. A hívójel azonban kitartóan szólongatta, csalogatta, csábította. A róka előre törtetett, hosszan csámborgott a hang felé, remélve, hogy szagot fog.

A tisztás szélén terepruhás ember gubbasztott lesén. Hosszú fegyvere felett kémlelte a feloszló köd takarta tájat, majd ismét szájához emelte apró sípját, s mint egy hangszeren, játszani kezdett rajta a rókák hangján.

A szajkó csendben ült az erdőszéli fák egyik ágán. Figyelte a rókát, leste a vadászt. Ahogy a ravaszdi fülelt, az ember hirtelen letette a távcsövet és a puskájáért nyúlt.

Riasztó hang robbant a reggeli pusztaságba. A szajkó felröppent, menekülve hangoztatta érdes füttyszavát, míg el nem tűnt a fák között.

A róka sebesen inalt a nyomában, trófea nélkül hagyva a vadászt.

Dunai K. Liliána 

Vízi veszedelem 

Lágy szellőben hajlongtak a partmenti nádak. Száruk, levelük csörgött és susogott, a víz előttük halkan fodrozódott.

Az apró hullámokat nyolc kiskacsából álló gomoly szelte, uszonyos lábuk szorgosan evezett a felszín alatt. A tőkés réce tojó biztató hápogással szólongatta őket, meg-megállt, hogy kicsinyei beérhessék, majd távolabb evezett. Lassan, akadozva haladtak egyre távolabb a parttól, át a túloldalra, ahol zsenge, zöld hajtások nőttek, és a fűzfa csüngő ágai védelmet nyújtottak a kíváncsi szemek elől. A gyökerek pedig ideális pihenőhelyet biztosítottak a tojónak és kicsinyeinek. Igazi kacsa kánaánnak ígérkezett.

A nyílt vízen erősebb felszíni áramlások lökdösték és taszigálták a kitartóan evickélő csöppségeket. A lassanként átázó pihetolluk is megnehezítette a haladásukat, de fogytán lévő erejüket kitartásukkal és eltökéltségükkel pótolták. A nógató szó sem talált üres fülekre.

A kacsamama már át is ért; felkapaszkodott karmos-, úszóhártyás lábával a partra, megrázta farktollait, s tovább hápogva hívta fiókáit. A barnás gombócokból álló gomoly elérte a sekélyebb részt is, és lelkesen törtettek anyjuk után.

Az egyik kiskacsát hirtelen megdobta valami; hatalmas loccsanás, óriási hullám támadt körülöttük. A tojó már a vízben is termett, széttárt szárnyakkal a habok alá csípett. Az éhes csuka és fiókái közé evezett, feszülten méricskélte a vizet, várta a következő támadást.

A kicsik vadul taposták a vizet egészen addig, amíg a szerzett lendülettel fel nem futottak a partra. A nyolc fióka mögött ott totyogott a tojó is, fejét bőszen ingatta és riadtan sápogott.

Nem sokkal később már nyugodtan, csendben legelésztek. Azon a partrészen már nem árthatott nekik semmi.

Dunai K. Liliána 

Mák mag menü 

A kombájn motorja felbúgott. A mákföld szélén rostokló hatalmas gépezet megindult a méteres magasságú száron pihenő gubók felé. A motolla beforgatta az elszáradt növényt, a gép nyomán pedig nem maradt más, csak merev kórók.

A tengelic türelmesen, de biztonságos távolságból, egy száraz ágról figyelte az év legcsodálatosabb látványát. A mák betakarítása igazi lakomát jelentett a számára - már csak várnia kellett, hogy az a rettenetes szörnyeteg felfalja azt, ami neki kell. Óhatatlan volt, hogy mohó szájában ne repedjenek szét a gubók, s akkor a magok szétszóródtak hengeres lábai nyomán.

A gépezet által lelegelt részen úgy festett a föld, mintha tüskét növesztett volna. Ahogy a behemót elérte a túlsó oldalt, a tengelic felreppent. A levegőben hullámzott kis teste, majd gyorsan földet ért a kórók között. Körbepillantott, majd a földre lesett. Meg is találta álmai lakomáját; egy kész kis mákdombon landolt.

Még utoljára leellenőrizte, hogy a fémrém nem-e tér vissza, majd nekilátott felcsipegetni a finomságot.

Dunai K. Liliána 

A háttérben megjelenített képet Kollár Zsolt készítette a Kecskeméti Arborétumban.