Lépés a jövő felé

   Átfutottam és átugráltam a fák kiálló gyökerein, aztán megálltam, mikor egy patakhoz értem. Sok apró szikla volt a víz mentén, kikerültem őket, nehogy megcsússzam rajtuk. Lihegtem, hiszen a sok futástól igencsak elfáradtam. Hátra néztem, de mikor megláttam, hogy nincs ott semmi, pontosabban, hogy csak fák vannak ott, megijedtem. Eltévedtem, és nem tudtam, hova kerültem. Elindultam hát visszafelé, arra amerről jöttem. Loholtam azon az útvonalon, de hiába siettem, nem láttam a fák között fényt. Hangokat sem hallottam, ami arra utalt, hogy Vincéék még keresnének. Az egyik fa tövébe guggoltam, és sírva fakadtam. Azt gondoltam, hogy sohasem jutok ki innen.

  Hírtelen, a fák között erős, hideg szél fújt keresztül, ami felborzolta a hajamat. Összehúztam magamon a pulóvert és kis gombócba gömbölyödtem. Valaki előttem megköszörülte a torkát, és felsóhajtott.

   − Miért sírsz, kisfiú? – Felkaptam a fejem a vékony hangra. Egy szarvas gida állt előttem. Olyan volt, mint a mesékben. Pöttyök voltak a hátán, és nagy, kerek szemeivel engem nézett. A szél elcsendesedett.

    − Eltévedtem. Bújócskáztam a barátaimmal, és rossz felé jöttem vissza − mondtam reszketve. Felállt két lábra, és felém nyújtotta a patáját.

    − Gyere, kivezetlek – Megfogtam a lábát, amire ő talpra húzott. – És már ha itt vagy, mutatok is valamit. – Elindultunk az ellenkező irányba. Előttem ment, én pedig engedelmesen követtem. Egy kisidő múlva megállt, és szembe fordult velem. – Évtizedek óta kínlódunk ebben az erdőben. Az emberek minden szennyüket és szemetüket a mi vizünkbe öntik, és a mi legelőinkre szórják. Nagyon örülök, annak, hogy találkoztunk, hiszen szükségünk lenne a segítségedre. Az erdő őrzői már nem védenek minket, ezért már csak a tisztogatókra bízhatjuk az egészségünket, de ők is fáradnak. Állandó, hosszas munkával érik el azt, hogy nekünk tiszta, iható vizet és zsenge, ehető nővényeket teremtsenek. De az emberek folyton bepiszkolják a munkájukat, kivágják a fákat, ezzel elvéve az otthonukat. Míg ti egyre többen, mi egyre kevesebben leszünk. Hogy hívnak?

    − Kálmi, de én miben tudnék segíteni? – kérdeztem kíváncsian.

   − Abban reménykedem, hogy ha az emberek ilyen könnyen el tudtak rontani mindent, akkor könnyen meg is tudják javítani. Ha segítesz, visszavezetlek – Bólintottam, annak jeléül, hogy megértettem, amit mond. − Azt, amit most mutatni fogok neked, azt eddig még senki sem látta. Gyere utánam. – Azzal beugrott az előttünk lévő furcsa formájú bokorba. Utána mentem. Amint ráléptem a bokor túloldalán lévő sziklára, a gida mellé, rengeteg pillangót és kis testű állatokat pillantottam meg. De a látszat csalt. Egy közönséges lepkéből nem hullnak csillogó porszemcsék. Egy átlagos kisegér pedig nem visel sapkát. Amik hirtelen felfedték magukat előttem, tündérek, és manók voltak. Szorgosan dolgoztak. A tündérek egymásnak adogatták a makkokat, úgy dugdosták a földbe. Ezeknek kék szárnya volt. Mások közöttük a fák elszáradó, eltetvesedő ágait és leveleit kenegették csillogó krémmel. Ők lila színű ruhát viseltek. A manók köveket gurítottak, és faágakat cipeltek, a folyóparthoz. Pont ők hordtak sapkát. De láttam közöttük bibircsókosat, olyat is, amelyiknek hiányzott a foga... ők egy hálóval habot merítettek le a közeli patak vízéből. Miután végignéztem rajtuk, a gida felé fordultam.

  − Bemutatom őket – mondta, és odalépett a kékszárnyú tündérekhez. Követtem, óvatosan lépdelve a manók ösvényén, hiszen mindegyikőjük csak a bokámig ért. Ügyeltem arra, nehogy rájuk lépjek. – Ők az erdő utánpótlását intézik, Eredő Esőnek hívják őket. A tündérek, és a manók segítenek nekünk abban, hogy az emberek okozta kárt helyrehozzuk. De nagyon nehéz ez, ugyanis a szüleid, és a barátaid szülei folyamatosan bekoszolják a környezetünket. A legszomorúbb viszont nem ez, hanem az, hogy te is így fogsz tenni. Te is szemetelni fogsz, és mérges füstöt juttatni a levegőbe az autódból, amitől mi megbetegszünk.

    − Nem. Én nem fogok ilyet tenni! – szólaltam meg, pont azután, hogy végignéztem az eddig csak a képzeletemben lévő  lényeken.  Izzadtak, és kapkodták a levegőt a nagy munkában. Sajnáltam őket. Segíteni szerettem volna.

    − Remélem, hogy így lesz. – Azzal tovább sétált a patak partjához, ahova a manók vitték a köveket és botokat. – Ők természetes szűrő gátat csinálnak ide, ami kiszűri a vízben lévő káros anyagokat. A baj csak az, hogy ezzel az életüket is kockára teszik. Nem egy manót sodort már el a víz. A nagyobb köveket kisebbé ütik csákányokkal, hogy elbírják. – Láttam, hogy ezek a kis lények milyen erősek. A köveken látszott, hogy annyit nyomnak, mint ők maguk. Éreztem, hogy itt tudnék segíteni. Visszarohantam, azon a kígyózó felvonuláson át, amit a manók töltöttek ki. Mikor a sor végéhez értem, valóban hatalmas köveket próbáltak átvágni a kis csákányukkal. Odaléptem, és megfogtam egy nagyobbat, azután visszavittem a patakhoz. A felvonuló lényecskék megálltak, utat engedtek nekem, és csodálkozva kísérték a lépteimet. A nehéz sziklát letettem az egyik fa tövében, azután a gidára néztem. Láttam a mosolyt az arcán. Tudtam, hogy a legnagyobb kő elhozatalával lényegesen megkönnyebbítettem a manók dolgát. A gida a lila ruhás tündérekhez vezetett. – Ők az Illatos Ibolyák. Ők segítenek a fákon, hogy azok szebbnek és egészségesebbnek érezzék magukat, mivel a fiatal emberek letörik az ágaikat, a felnőttek pedig vegyszerrel szennyezik a földet, amiből a tápanyagokat szívják fel. Azok a szerek, amikkel ti mosogattok és illatosítjátok a házaitokat, meg magatokat, mérgezőek a növényekre, és ránk, állatokra is. Gyere, megmutatom a legrosszabbat. – Azzal elvezetett onnan is. A bibircsókosok felé vettük az irányt. Újból ügyeskednem kellett, hogy ne lépjek rá a hálás tekintetű kígyózó manósorra. Odaérve a patáját felemelte, és rájuk mutatott. – Látod ezt? – A habos víz felé intett. – És őket? – mutatott az eltorzult manókra. – Ők a szépségüket adták a mi egészségünkért. Nekik, a Vegyszer Vadászoknak az a dolguk, hogy a habot leszedjék a patak vizéről, amiből iszunk. Azért ilyen torz a külsejük, mert a sok évi munka, amit csináltak, elcsúnyította őket. A vegyszerek, amiket használtok, káros az ők egészségükre is. Egy idő után pedig elrondítja a testüket. Ennél rosszabb, már csak az ott! – mutatott a patak túlpartjára, ahol fekete, színpompás tócsa úszott a vízfelszínen. – Olaj. Ezt egyikőnk sem tudja leszedni onnan. Aki hozzáér, eltűnik, és nem látjuk többé. Rengeteg kacsával és vízimadárral történt hasonló. És ez eddig csak rosszabbá vált. – Felém fordult. – Mindent megmutattam, amit szerettem volna. Most már hazavezetlek, Kálmi.

    Nem tellett sok időbe, elég hamar kiértünk az erdőből. Már besötétedett, a barátaim sem voltak a játszótéren. Sőt, senki sem. A gida felé fordultam, elköszöntem tőle, azután ő eltűnt az erdőben. Pár szökellés után már a hangját sem hallottam.

    Hazamentem. Otthon azon gondolkoztam, hogy hogyan tudnék segíteni a gidának és társainak. Mikor fürdés után lefeküdtem az ágyba, eszembe jutott valami. Kifutottam az istállóba, mivel köztudott, hogy nekünk volt néhány kecskénk, azoknak pedig szénájuk, felmarkoltam egy jó nagy adaggal, és öt-hat fordulás után, egy szép nagy szénadombot vittem az erdő elé. Bár nem oda, ahol a játszótér volt, hanem oda, ami elé az ablakom nyílt, mégis elégedett voltam. Anya egyik főzőedényébe öntöttem vizet, és a kupac mellé vittem. Eztán, mint aki jól végezte dolgát, lefeküdtem aludni.

    Kora hajnalban ébredtem fel. Eszembe jutott a gida. Azonnal magamra rántottam a pulóverem, és kifutottam a hátsó udvarra. Nagyon meglepődtem, mikor megláttam egy szarvast, és mellette a kisgidát, a szénát ropogtatni. A kicsi mamája felkapta a fejét, és berohant az erdőbe. Akkor megbántam, hogy ekkora sebbel-lobbal rontottam ki a hátsó ajtón. A gida viszont csak felemelte a fejét, és rám nézett. Léptem egyet felé. Ugyanolyan volt, mint aki megmutatta az erdei segítőiket; pöttyös háta, aranyos kis orra volt. Lassan indultam el felé. Kinyújtotta a nyakát felém, és bólintott egyet. Azután, pont úgy, mint a mamája, beszaladt az erdőbe.

    Ezzel a kisgida megköszönte nekem azt, hogy segítettem rajta és az anyukáján, egy kis élelemmel és vízzel. Azóta, mindig rakok ki az erdei állatoknak élelmet, télen-nyáron. A gyermekeimet, és unokáimat erre nevelem, hogy segítsenek az állatokon, hiszen ők védtelenebbek, mint mi, emberek. Ám ahogy a fiaim és lányaim felnőttek, azt mondogatták nekem, hogy "Apu, te megőrültél! Ez nem történhetett meg! Csak álmodtad." Kisgyermekként még hittek ebben, de azután, mikor felnőttek, már azt gondolták, hogy egy ostoba kis mese. Az unokáim is kezdik már azt hinni, hogy ez csak az én kitalációm. Egy álmom, amire még azóta is élénken emlékszem. És hiszem, hogy igaz, és hogy megtörtént. Ti hisztek nekem?