Lány a buszról

Buszon ülök. Nézem a telefonom, de már kezdem unni a Social Media-t, így felnézek. Ki az ablakon. Nézem a süvítő fákat, ahogyan foltokban jelennek meg a szemem előtt, az épületeket, amelyek közül szinte mindegyik ugyan olyan unalmasan néz ki, és az embereket, akik a gyorsaság miatt szinte fel sem tűnnek. Körülnézek a buszon is, bár nem tudom miért: ismeretlen arcok, ugyanolyan unalmas tekintetek, mint amilyenek az utcán vigyázzban álló épületek.

Nem vártan megakad szemem egy szerelmes páron. Olyan szerelmesen bújnak. Vagy legalábbis a lány. A barátja szinte észre sem veszi a lány közelségét, annyira hideg, annyira rideg. A lány mesél neki. Látom, ahogy ajka mozog: "...és képzeld el..", majd ránéz csillogó szemekkel, de a párja csak kifele bámul, tekintete üres. Ilyen ürességet még nem láttam. Nem hallja, nem érdekli. Miért szereti a lány ilyen nagyon, ha meg sem becsüli? Látszólag szíve tiszta. Próbál szeretni, és szeretve lenni. Próbál az az ember lenni, akire másnak szüksége van, és látom, hogy próbálja mindig a legjobbat nyújtani. Próbál mindenkit boldoggá tenni. Bárcsak ismerném ezt a lányt! Bárcsak engem próbálna boldoggá tenni!

Francba, megérkeztem, le kell szállnom. Kár, hogy ezt a csodát ma már nem nézhetem. Annyira szép! Nem bírom kiverni a fejemből.

Sétálok a munkahelyemre, abba a siratóba, mintha a halálomra várnék. Nincs hozzá kedvem, de talán holnap újra látom a buszon. Remélem!

Újabb nap. Nem lenne túl sok erőm felkelni, de a gondolat, hogy ma újra látom, izgatottá tesz. A lány a buszról.

Rohanok a megállóba, hogy véletlenül se késsem le a buszt. Amíg várok, próbálom lekötni a figyelmem, olvasni a napi friss híreket, de nem tudom felfogni, értelmezni, amit olvasok.

Jön a busz. Végre! Felszálltam, de nem látom. Megrémít, ilyen nincs, hiszen ez volt az ok, hogy...várjunk! Ott van! Éljen, megvan, a csoda, a szép! Állj! Hiszen ő sír. Próbálja leplezni könnyeit, amelyek szaporán futnak keresztül gömbölyű, pirosded arcán. Próbálja az aranyként csillogó hajával elfedni, de ahhoz nem elég hosszú. Mi történhetett vele? Tegnap még olyan boldog volt, hogy már a létezésével szebbé tette napomat. Annyira odamennék, de nem tudok, mert túl nagy a tömeg. Amúgy is, mit mondanék neki? "Szia mi a baj? Tegnap láttalak a buszon, tetszel, boldoggá tettél"? Vagy mit? Ez nem megy annyira könnyen. Vagy csak egyszerűen: "Szia, mi a baj? Tudok segíteni?"? De talán a baj, ami csodás vállát nehezíti, privát. Lehet, hogy megijeszteném, lehet még jobban elkezdene sírni. Nem akarom bántani, hiszen ő boldoggá tesz, már csak azzal, hogy létezik, hogy láthatom. Remélem minden rendben vele. Vagy legalábbis minden rendben lesz.

Még két megálló, és leszállok. Kihasználom az időt, míg láthatom. Még így is annyira szép. Tudom, hogy sír, de a nap sugara, ahogyan haján megcsillan, ahogyan világos szemét üvegessé teszi, mint egy porcelán babáét, megigéz. Gyönyörű!

Meg is érkeztem. Ennyi volt a mai boldogság, jöhet a halálsor.

Ismét reménnyel telve ébredek. Remélem, hogy újra látom és remélem, hogy jobban van. A napom ugyanúgy kezdődik: rohanok a buszra, híreket olvasok figyelemelterelés képpen, és ismét ő jár a fejemben.

Itt a busz. Ma sokat nem kellett keresnem, hamar kiszúrtam a szépséget, a boldogságot. Ma már nem sír. Kezeit tördeli, amit tekintetével tart felügyelet alatt, így nem látom ámulatba ejtő arcát. Ma nincsenek olyan sokan a buszon, így közelebb tudok állni, kicsit közelebbről csodálhatom szerencsémre. Na, most felnéz! Szemei gyönyörű zöldek. Istenem, mennyire nagyon szépek! Lejjebb tekintvén azonban felfigyelek a mély karikákra szemei alatt. Nem aludhatott jól szegényem. Nem lett jobban, hiába reméltem. Szóljak hozzá? Á nem, biztosan bolondnak tartana. Szája cserepes a kiszáradástól, bőre az ajkain felszakadozott és úgy látom le is rágta a nagyját: sebes több helyen is. Haját ma hanyagul felkötötte. Nem érdekli, hogy, hogyan néz ki. Engem sem. Ugyanolyan varázslatos, mint két nappal ezelőtt.

Komolyan lehetne hosszabb is a busz útvonal, megint el kell búcsúzzak tőle, nagy bánatomra.

Egész munkaidő alatt az órám nézem. Mikor lesz vége? Menjek már haza, legyen már holnap, látni akarom újra. Már csak három, már csak kettő, már csak egy óra múlva végzem.

Eljött az idő! Műszak vége, mehetek haza, hurrá! Miután átöltöztem, összekapartam a maradék energiámmal a cuccom, és elindultam a buszmegállóba. Lassan haladtam, a lábam úgy kellett vonszolnom: épp hogy nem kellett minden lépést a kezemmel segítenem. Elértem a zebrához, szóval már csak 10 méter a megállóig. Jobbra tekintek, majd balra, nézem a száguldó autókat. Némelyik úgy vezet, mint egy vadállat: csoda, hogy a járdára nem hajt fel.

Uram isten! Nem hiszek a szememnek! Tényleg itt van? Itt áll mellettem.. a szívem majd kiugrik a helyéről. Még mindig megviselt szegény. Tett egy lépést előre. Csak tovább ne menjen, mert így is a járda peremén állunk. Remeg. Zavartnak tűnik. Most meg mit csinál? Egyik lábát hátra rakja, mint aki futni készül álló helyzetből. Csak nem? Á, biztosan nem. Remélem nem. Elengedte táskáját, ami nagy csörgéssel ért földet. Figyelem elterelés: amíg mindenki a leesett táskát nézte, észre sem vették, hogy kiszaladt, én is csak későn. Nem tudok mozdulni. Mindenki csak a duda hangjára figyelt fel, majd mindenki látta, ahogyan elütik. Tényleg csak ennyi? A három nap boldogságom szertefoszlott egy kulcs csörgéssel és egy duda szóval. Oda kellett volna mennem, segítő kezet nyújtani.. az én hibám, az én kurva hibám! A csoda, aki csak szeretni akart, most szétterül a forró napsütötte betonon, élettelenül. A nap még most is kedvesen simogatja, kérleli felébredését, ám ő makacs. Ennyi volt. Nincs többé.A lány a buszról, nincs többé.

Kati Henriett

Kép: Kollár-Tóth Zsuzsanna munkája