Szociálfóbia, avagy a mentális betegség miért nem kifogás arra, ha egyszerűen szar barát vagy

   Helló. A nevem Domi, szociális szorongásos zavarban "szenvedek" (nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő szó, mert bár néha kicsit kellemetlen, azért nem fáj, a szó fizikai értelmében) és pánikrohamokra is hajlamos vagyok. Már itt az elején szeretném leszögezni, hogy nem vagyok pszichológus, azonban társadalomtudományokat hallgatok, különös érdeklődéssel többek között az identitás kérdése és a közösségek formálódása felé az egyén szintjén, tehát a szociális kapcsolatok nem állnak távol a szakértelmemtől. 

   De mégis milyen lehet szociálfóbiásnak lenni? Nos, mint az életben bármi, ez is embertől függ. Mint mindenki másnak, nekem is vannak jobb és rosszabb napjaim. Az én esetemben ez többek között azt is jelenti, hogy nehezen tudok lelkiismeretfurdalás nélkül nemet mondani vagy hogy folyamatosan, mindenért bocsánatot kérek. Mindemelett, ha egyedül vagyok a véleményemmel, inkább hallgatok, ebből következően csak nagyon sok bátorságösszeszedés árán állok ki magamért. Ha pedig odáig fajul egy probléma, hogy felszólalok a nemtetszésemet kifejezve, akkor az általában azt jelenti, hogy nagyon mérges vagyok.

   "People-pleaser" személyiség vagyok; sokkal előbbre tartom mások igényeit és hogy azok kielégítve legyenek, mint a sajátjaimat és a legkisebb eltérés valaki felém irányuló viselkedésében is azt sugározza felém, hogy az illetőnek problémája van velem és valami rosszat csináltam. Sok esetben erről szó sincs.

Egy helységbe belépve pedig rengetegszer érzem úgy, hogy mindenki engem bámul és nem kívánt személy vagyok egy társaságban vagy helyszínen.

   Mint azt már számos forrásból tudjuk, az ember társas lény, ennek következtében pedig aktívan keresünk és ápolunk egymással sokféle szociális kapcsolatot, legyen az baráti vagy romantikus. Amikor elkerültem otthonról és egyetemre mentem (nem is akárhova, de ez egy teljesen más történet), hamar rájöttem, hogy ezek az előzetesen köttetett barátságok arra is megfelelnek, hogy lakótársakat keressünk, megosztva egymás között a – legtöbbször iszonyatosan drága – albérlet költségeit és általában jól érezzük magunkat együtt miközben tanulunk (vagy legalábbis úgy csinálunk, mintha tanulnánk). Jelenleg egy viszonylag kicsi, három és félszobás házban élünk, közös konyhával és közös fürdővel. Harmadmagammal osztozom a helyen, és a legelső szerződésünket meghosszabbítottuk, tehát immáron majdnem két éve boldogítjuk egymást. Az első évben nem igazán voltak problémáink, itt-ott előfordult néhány félreértés, azonban utólag rájöttem, hogy ez nagy valószínűséggel csupán annak volt köszönhető, hogy négyünk közül ketten hazaköltözésre kényszerültek a pandémia kezdetekor. Így maradtunk ketten, és mi is csak azért maradtunk, mert letelepedni készülő külföldi hallgatókként nem akartuk elveszíteni azt a megelőlegezett letelepedési engedélyt, amire a Brit kormány oly jóhiszeműen bólintott rá a Brexit tranzíciós időszakának végeztével. Soha véget nem érőnek tűnt, de végül sikerült kihúznunk a karantént, békésen, és a másik két leányzó is sikeresen visszaköltözött. Ekkor kezdődtek a bajok.

   A három lány közül az egyiket már az egyetem megkezdése előtt ismertem, a történet kedvéért hívjuk őt Magdolnának, aka Magdinak. Tehát, Magdi és én az internetnek és egy introvertált emberek által megalkotott WhatsApp csoportos beszélgetésnek hála, az első évünket megelőző nyáriszünet folyamán ismerkedtünk meg. Magdi azonnal bevallotta magáról, hogy ADHD-s* és SAD szindrómás** – öndiagnosztizálta magát. Namármost, szorongás esetén az egyén kifejezetten kerüli, hogy középpontba kerüljön és elég gyakran fordul elő, hogy az átlagnál többször megesnek olyan napok, amikor egyszerűen nem érzi jól magát az egyén szinte semmilyen szociális környezetben (például, inkább eszik üres kenyeret három napon keresztül, minthogy elmenjen a boltba bevásárolni, mert egyszerűen nincs elég fizikai és mentális energiája ahhoz, hogy más emberekkel nézzen szembe). Magdiról hamar kiderült, hogy imád a figyelem középpontjában lenni, és ő ezzel tisztában van – nyíltan be is a vallja, hogy feltűnési viszketegsége van, habár rengetegszer írja az ADHD számlájára –, mindig mindennek róla kell szólnia. A szociális szorongás és feltűnési viszketegség nem feltétlenül zárja ki egymást, hiszen az introvertált-extrovertált skálán mozogva sokféle ember létezik, az ilyen eset nem igazán gyakori, de ez talán még rendben is van.

   Magdiról egészen hamar az is kiderült, hogy hihetetlenül önző tud lenni. Sok apró kellemetlenség árán derült fény arra is, hogy bocsánatkérés helyett előszeretettel hibáztatja öndiagnosztizált SAD szindrómáját a három hétig ázni hagyott mosatlan edényekért is, miközben minden egyes este hangos társasággal indul el a város kerthelységes szórakozóhelyeinek egyikébe. Vagy rendez délután kettőtől esti tízig tartó barbecue-kat a hátsó kertben, közvetlenül az ablakom alatt. Mindezt a vizsgaidőszak kellős közepén, a szakdolgozatom leadási határideje előtt kerek egy héttel. Amikor nagy erőlködések és az összes bátorságom összeszedése után végre megkérdeztem Magditól, hogy "eztmostmégismiértkellett?", melyre szimplán azt válaszolta, hogy "ő szólt előre, hogy vendégeink lesznek és különbenis mentális mélyponton volt egész héten, neki erre szüksége volt". Ahogyan én is közöltem előre, hogy dolgozni szeretnék aznap, ezért örülnék, ha rövidre fognák a partizást. Sebaj, jó SAD szindrómáshoz illően én kértem bocsánatot tőle, amiért zavart a közel hét órán keresztül tartó dorbézolásuk. Magdi pedig elfogadta az igazát és magasabbra emelte orrát, mint eddig bármikor, néhány napig még duzzogott, és egy kicsit meg is lepődtem rajta, hogy ADHD-s egyén létére ilyen sokáig tud rugózni egyetlen problémán és haragot tartani. Azt hiszem, életemben először itt kezdtem rájönni, hogy ebben az esetben talán nem velem van a probléma, és igenis mindennek fordítva kellene lennie, nekem kellene haragudnom, lelkiismeretfurdalás nélkül. Ami szociálfóbiásként igencsak nehezemre esik, dolgozom rajta, de a legtöbbször általában jogtalannak tűnik számomra az egyébként igenis jogos haragom.

   Magdi barátsága rengeteg "mentális mélypontos napot" jelent, ahol viszonylag egyszerű és gyorsan elvégezhető – másokkal való együttélés esetében pedig mondhatni kötelező – feladatokra nem, de egy túlzsúfolt sörkertben való órákon keresztüli nyomorgásra fut a "napról-napra egyre csak fogyatkozó" mentális energiából. Azt hiszem, számára a szociálfóbia inkább adu-ász, mintsem állapot – és itt nem megkérdőjelezni szeretném a betegségét. Egy pajzs, melyet megkérdőjelezés nélkül tarthat fel a felelősségre vonás előtt. Valamelyest irigylem is, hisz nincs olyan társaság, ahol nem adnának neki igazat.

   A barbecue-s incidens óta teljesen más az atmoszféra a házban. Zsinórban négy napja rohadnak a tiszta ruhák a mosógépben, megint ott virítanak a mosogatóban az ázni hagyott mosatlan edények, azonban már nem szól senki sem. A békesség látszata, akárcsak törékeny kristálypohár egyensúlyoz a közöttünk kifeszített spárgán, és mind a négyen teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy a legkisebb mozdulat hatására képes kiesni az egyensúlyából, és a földre hullva darabokra törni a barátságos viszonnyal együtt az elmúlt másfél év összes szép emlékét is.

Laki Dominika

*Figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar

**Szociális szorongásos zavar