Kép nélküli emlék
Kivettem a könyveket,
amiket majd a történelem házi feladatomhoz fogok használni. A Békés Megyei
Könyvtár számomra – nem mindennapi látogatóként –, kissé hasonlít egy
labirintusra. Biztos vagyok benne, ha nem kérek segítséget az éppen ügyelő, idős könyvtárostól, akkor nem
végeztem volna fél óra alatt. A buszom indulásáig pedig még van bőven időm.
Talán leülhetnék az élővíz csatorna fölé nyúló mólóra. Még nem csináltam ilyet...
Gyulán nem igazán van lehetőségem ilyesmire, a Körösön kívül. Oda sem járok ki
túl sokszor. A táskámat lecsúsztatom a lábszáram mentén, s ügyelve arra, hogy a
cipőm vékony talpa ne súrolja a vízfelszínt, lelógatom a lábamat, hátul
megtámasztva magamat. Mellettem szökőkutakból feltörő vízcsóva gondoskodik
arról, hogy a fodrozódó felszín néha megnyalja a cipőm talpát. Mégsem emelem
fel. A Derkovits sor egyik oldalán, még a városi folyót el nem érve, fák
magasodnak, melyeknek árnyékai ezer formás csillagot vet a kicsi park
fűszálaira, amik még jobban összetörik a sziluetteket, sokkal jobban, mint a
művész a kopjafáját a járda mellett. Mi
az? Nem mintha nem láttam volna eddig, de így, hogy az embernek van ideje
gondolkodni, olyan dolgokon is elidőzhet az elméje, amit eddig észre sem vett.
Erőt veszek magamon, leküzdve a kényelem vonzását, és a táskámat a vállamra lendítve indulok felé. Odaérve, megállok, hogy szemügyre vegyem az egzotikus, mégis ritmust mutató faragványt, mely a 13 aradi vértanú emlékműve mellett álldogál. Két kopjafa, az egyik mereven nyúlik a magasba, a másik pedig megtörve mutat lefelé, egy ferde keresztre. Bátorkodom közvetlenül elé lépni, hogy lássam, mit véstek bele. Az épen maradtban egy dátum van: 1956. október 23. Elgondolkodtam: nemrégiben volt az '56-os forradalom hatvanadik évfordulója. A budapesti Nagy Imre Emlékház versenyt is hirdetett, melyen két osztálytársammal részt vettünk. Emlékezetes esemény volt, és sokat tanultunk belőle. Talán a legfontosabbat, hogy a magyar egy igen bátor nép, aki kiáll hazájáért, a szabadságért, s nem törik meg, bármilyen nyomás nehezedik rá. Ennek eleven példája, hogy miután a szovjetek behatoltak az országba, tankokkal és gépfegyverekkel, a felkelők nem ijedtek meg: harcoltak a szabadságukért és a jogaikért.
Szerencsére a jelenkor segít emlékezni nekem; nemrégiben, ahogy az iskolába igyekeztem a Zwack középiskola udvarán álló hatalmas plakáton megpillantottam a koromfekete alapon fehér írást: "Elfelejtettük volna?" Alatta pedig a magyar forradalmak híres jelképe, a lyukas magyar zászló motívuma volt látható. A város felé igyekezve, a már bezárt McDonald's étteremmel szemben, ahol az '56-os emléktáblákat helyezték ki, hallottam, hogy két idősebb férfi beszélgetett a régi időkről. Mellettük elhaladva hallottam a következő mondatot: "az apámat elvitte a hatóság, nem is láttuk anyámmal utána". Igazságtalanságnak érzem, hogy a kormány akkoriban egyetlen csettintésre szét tudott zilálni egy családot. De akik átélték ezt, csak azok tudják igazán, hogy mi a szenvedés. Sokszor sajnálatot érzek, valamikor pedig dühöt. Lehet, hogy ez azt jelzi, hogy együtt érzek a nemzetemmel, hogy magyar vagyok? Nem hinném azt, hogyha ma tankok jönnének felém, kiállnék magamért. Régen bátrabbak voltak az emberek. Nem törődtek bele a sorsukba.
A megtört kopjafán a dátum nagyobb betűkkel van kifaragva, míg a másiknál csak karcolva a felirat: 1956. november 4. A szovjetek Debrecen felől törtek be Békéscsabára, és szállták meg a várost. Több intézményt elfoglaltak és vettek tűz alá. A Városháza és a Jókai Színház ezek egyike volt. Békéscsabán is sokan szálltak szembe a szovjet katonákkal szabadságuk és családjuk védelméért. Főleg fiatalok...
Azokban az időkben, a tanárok nemcsak a tananyagot tanították, hanem azt is, hogy hogyan éljünk, és hogyan védjük meg azt, ami a miénk, amit szeretünk. Igazi hősök voltak, akik városokat, nemzeteket és szerető szíveket védtek meg.
Békéscsabán is az élők sorába tartozik egy idős férfi, aki a forradalom idején a lakosság nevében a megszállók nyelvén szólalt fel, vállalva ezzel a börtönt, és fizikai fájdalmat. A Békés Megyei Forradalmi Bizottság elnökeként kockáztatta testi épségét, hogy megvédje a várost. Ezt nevezem én tiszteletbeli magyar hazafiságnak! Volt szerencsém élő előadáson is meghallgatni őt, s az emlékeit. Mesélt arról, hogy a Rózsa Ferenc Gimnáziumban a diákok kitűzték a falra Sztálin képét, és tíz forintot kértek egy köpésért, ő tanárként figyelmeztette őket, hogy ilyen méltatlanul nem lehet viselkedni, ha ennyire nem tetszik, a képét inkább dobják a kukába. Ezért a mondatáért egy hónapig verték. Amikor november negyedikén a szovjet tankok megremegtették a városi utakat, ő előttük haladt. Megkérte a város lakóit – akik miután tudomást szereztek arról, hogy a szovjetek betörnek, felfegyverkeztek –, hogy ne adjanak le lövést a katonákra, mert ha ez mégis megtörténik, akkor ő meghal. Ezért a tettéért Budapestre hurcolták, ahol több évre magánzárkába zárták, és bántalmazták.
Ma – hatvan év elteltével – még mindig látszott az arcán, hogy nehezen viseli feltörő érzelmeit, el nem halványuló fájdalmait. Mesélt egy nyomozóról, aki csőcseléknek nevezte a békéscsabai felkelőket, mire ő csak annyit felelt, hogy a rendszer tette azzá az embereket, amikor három év alatt 835 ezer bírói ítéletet hoztak, ezzel milliók életét téve tönkre. Többen elvesztették családtagjaikat és barátaikat. Megkérdezte az egykori bizottság elnöke, hogy tényleg csak a "csőcselék" hibázott? A százados pedig halkan bocsánatot kért, és ígéretet tett, hogy nem bántja többet. Másokhoz nem volt ilyen kegyes a sors. A hóhér kegyét csak percekben számították.
Miközben erre gondolok, az előttem feszülő keresztre pillantok. A fiatalokat látom, akiknek életét kettétörte a halál, s most eme kettétört kopjafa szimbolizálja sorsukat, azt, hogy annyi hű kebel szakadt meg a honért. Szomorúvá válok. A hősi halál dicső, hisz sokáig nem felejtik az embert, s a megsemmisülést is elfogadhatóbbá teszi. Ez a tény azonban nem segít azokon a hozzátartozókon, akik elvesztették családtagjaikat, ismerőseiket. Idővel ugyan a fájó sebek begyógyulnak, s a veszteség gyötrelme átcsap büszkeséggé...
De most már ideje indulnom az állomásra. Ismét elhagyom ezt a várost, s régmúltját, melyet a békéscsabaiak szíve visel magán, kiknek családtagjai váltak emlékké, s akik élő történelemként járnak köztünk. Ahogy lefordulok a Csabagyöngye sarkán, a távoli üvegen látom a tükörképemet, s a mögöttem álló Munkácsy Mihály Múzeumot. Bevillan az idős tanár képe, a szemem előtt lebeg Békéscsaba megmentőjének arca, s könnyektől csillogó szeme, ettől a torkomban egy folyamatosan növekvő gombóc jelenik meg. Hálás vagyok, hogy ebben a városban tanulhatok...
Kovács Liliána
A Kép nélkül emlék szintén a Tót Melanzs pályázatán lett különdíjas és a Munkácsy Mihály Múzeum által felajánlott díjcsomagot kaptam érte. A Tót Melanzs pályázatával kapcsolatban megjegyezném, hogy nem túl igazságos bírálás történt: az az évin és az azt megelőzőn is (A bundába bút angyal díjazásakor) ugyanaz a lány nyert. És hogy ki volt ő? Az egyik zsűri diákja, aki tudta, hogyan kell megírni, hogy mit figyelnek, s ezekkel a leadott információkkal bő előnnyel indult a mű. Szóval vigyázzatok az efféle bundás pályázatokkal. :)
Megjegyzés: a háttért adó kép ugyanaz, ami a novellában is benne van.