Kell a föld...

Kell a föld, hogy legyen élet, kell a nap, hogy legyenek fények, kell a határ, hogy ne legyen végtelen, s kellesz te,
hogy boldog legyen az életem!

Ismeretlen szerző

Minden iskolás életében évente egyszer elérkezik az a pillanat, amikor köszönti az édesanyját Anyák napja alkalmából.

Amikor kicsi voltam, általános iskolás, az anyák napi műsorunk abból állt, hogy zenére felsorakoztunk, és amikor rám került a sor, kiléptem, és halk zenei aláfestéssel, anya szemébe nézve elmondtam a versemet. Minden évben ez volt, és én mindig izgultam.

Volt azonban egyszer, hogy valami más volt. Mást láttam anya szemében a verselésem alatt, és mást hallottam a hangjában, amikor az előadás végén átadtam neki a köszöntőlevelet és a virágot.

Bár emlékezetes volt az a műsor, évekig nem értettem meg, hogy mi okozhatta azt a fényt a szemében. Azt a döbbent katarzist, ami akkor ült ki az arcára, amikor a versemet mondtam neki, aztán azt, amit a sírásával suttogott a fülembe. A hangján át éreztem szíve puha melegségét akkor.

Aztán egy nap elmondott nekem egy történetet:

Akkoriban, amikor még fiatal volt és szerelmet keresett, az egyik televíziós adó a hozzá hasonló titkon magányos szívek szöveges üzeneteit közvetítette. Erre a párkereső felületre küldött verseket névtelenül, és többször válaszoltak is az írásaira. Az, amit elszavaltam neki gyerekként Anyák napján egy volt ama versei közül, amik közvetítésre kerültek a képernyőn.

Ha az olvasók rákeresnek erre a versre, látják majd, hogy mindenhol ismeretlen szerzővel tüntetik fel. Eme csodálatos mű igaz története azonban ez. 

Dunai K. Liliána