A játék
Megbújok egy omladozó téglafal mögött, remélvén, hogy nem talál rám. Körülöttem síri csend, csak a félelmetes lépteit hallom. Életemért való könyörgésem imákba foglalom: "Istenem! Segíts meg!" Levegőt venni sem merek, mert félek, hogy azokkal a kiélezett füleivel – vagy legyenek azok bármik is – meghall.
Egyre közelebb ér hozzám. Morog, a levegőt szaglássza, hogy nyomomra leljen. Egyszer csak rám cseppen valami. "Fúj, mi az isten ez?" – kérdezem magamban, arcomat undor torzítja, és közben próbálom kezemről lerázni a ragacsos váladékot.
Hirtelen egy morgást hallok a fejem fölött. Testem azonnal megdermed. Tudom, hogy itt van felettem, de kívánom, hogy ne vegyen észre. Lassan az államat az égnek emelem, hogy megnézzem mi is a helyzet.
– Te jó szagú ég – jelentem ki miközben az óriási lénnyel szemezek.
Ez a valami rám üvölt, fogait mutogatja, én pedig gyorsan próbálok felállni, hogy még, ha van esélyem rá, el tudjak futni. Szerencsémre van még a lábaiban annyi erő, hogy ezt a reménnyel teli műveletet végrehajtsam. Rohanok, ahogyan csak kitelik tőlem a sűrű erdő felé, hátha lelassítja, az útjában álló farengeteg.
Sajnos nincs igazam. Az óriás megerőltetés nélkül tapossa el a fákat, ahogyan az én lábaim tapossák el a gyenge virágokat. Éjszaka van, alig látok, mégis a szemem megakad egy sötét folton. Mintha egy barlang bejárata lenne. Odasietek, és örömmel nyugtázom, hogy jól gondoltam.
Beértem a barlangba. Nem hallom magam mögött a szörnyet, így megkönnyebbülten fújom ki a levegőt. Fáradt vagyok, de tudom, hogy még nincs vége a harcnak. Vagy én vagy ő marad életben, nincs kompromisszum.
Ahogy szemmel próbálom felmérni a terepet – már amennyire a látási viszonyok engedik – észreveszek egy zölden világító kavicsot. Odamegyek, hogy jobban megnézzem, hiszen nem láttam még ilyet. Habár egy óriási lény üldöz így nem is tudom, miért csodálkozom egy világító kavicson. Amikor közelebb érek, észreveszek egy másikat, majd egy harmadikat. Elindulok feléjük, és ahogyan odaérek hozzájuk, mindig meglátok egy következőt. Mintha egy ösvény lenne, amelyet követnem kell. Meg is teszem.
A kivilágított út végén, egy öregember ül a tűz mellett, keresztbe tett lábakkal, csukott szemmel mormol valamit a bajsza alatt. Torkomat halkan köszörülöm, nehogy kizökkentsem, de mégis tudassam vele, hogy itt vagyok. Ennek hatására fél szemét egy pillanatra kinyitja, rám néz, majd vissza is csukja.
– Üdvözöllek ifjú – szól mély és rekedtes hangján. – Ülj le!
– Üdv – köszönök vissza halkan, majd eleget téve a kérésének, leülök a tűz másik oldalára.
– Mi szél hozott szerény hajlékomba?
Körülnézek és nehéz elhinnem, hogy itt él, hiszen szinte semmi nincs ebben a lyukban. Van egy kard nekitámasztva a barlang falának, és van egy bőrtakaró – vagy valami ahhoz hasonló – leterítve a földre. Gondolom ott szokott aludni.
– Menekülök.
Az öreg felhagy az imádkozással, és szemügyre vesz.
– Mondd, mégis ki az, aki elől menekülsz?
– Nem ki, hanem mi – közlöm vele, minek hatására felvonja szemöldökét. – Magam sem tudom mi is az pontosan, de hatalmas és félelmetes. Egy foga akkora, mint jómagam, bőre nyálkás, mint egy csigáé, és pofája undorító.
– Ragyás burástya – szólal meg egy kis gondolkodást követően.
– Tessék? – kérdezem értetlenül, amit arcom is sugall mimikájával.
– A szörny. Ragyás burástya a neve. Hosszú tüskés farka van, feje teteje tele ragyával.
– Igen, igen – bólogatok hevesen. – Nem tudja, hogy hogyan tudnám legyőzni?
Az öreg gondolkodóba esik, majd megrázza a fejét.
– Azt nem. De egy védő varázslatot elmondhatok, amely segít abban, hogy ne tudjon megsebezni. Figyelmeztetlek: a védő varázs csak huszonkét órán át hatásos! – Mutató ujját, a közlés közben a levegőbe emeli, ezzel is jelezve az idő fontosságát.
– Azért rettentő hálás lennék. – Válaszomat két kezem összetétele kísérte.
A varázsló a beszélgetést követően elkezd ismét mormolni valamit az orra alatt, miközben hallani lehetett annak az izének az üvöltését. Az öreg a varázslat felénél tart, amikor egy újabb hangot hallunk közelebbről, és azzal az üvöltéssel együtt a reményem el is taposta. Szemem előtt már nem az öreg ül, hanem a lény lába ékeskedik. Felpattanok, amilyen gyorsan csak tudok és hátrálni kezdek. Eszembe jut a falnak támasztott kard, amit a szememmel gyorsan meg is keresek. Mikor meglátom, elindulok érte, hátha azzal sikerül majd legyőznöm, de a ragyás burástya mocskos kezeivel – talán ahhoz tudom hasonlítani felső végtagjait – beomlasztotta a barlang tetejét a kardhoz vezető utamon. Tudatosul bennem, hogy csak én vagyok, mindenféle védő varázslat és kard nélkül.
A szörny amint észrevesz, ismételten üvöltve lecsap a méteres tüskékkel ellátott farkával. Falnak csapódok halálos erővel, majd a földre zuhanok. Még ránézek kivégzőmre, majd kifújom utolsó lélegzetem.
– A francba! – kiáltott fel Jhon miközben kártyáit az asztalra csapta. Barátai csak nevettek a vesztesen.
– Ha egy hatost dobtál volna, lehet megúsztad volna – mondta neki vihogva az egyik.
– Hülye játék – jelentette ki a fiú, és felment az emeletre, hogy anyjától innivalót kérjen.
Kati Henriett