Az I. Venore Vers- és novellapályázat egyik nyertes műve, Hermanovszki Itala alkotása

Együtt

  Olyan jó meleg van. Nagyot nyújtózom a kandalló alatti kis lyukban. Az én titkos búvóhelyem. Ásítva a hátamra fordulok, lehunyt szemmel élvezem a birodalmam nyújtotta élvezeteket. Ki sem másznék innen soha, ha a hasam nem húzna ki. Odakint farkasordító hideg van, a vadászterületeimet szinte teljesen elnyelte a fehér lepel. Maga a megtestesült nyugalom borítja a kis világomat. Laposakat pislogva nézek körbe a lakásban. Ott van szépen a helyén a trónom. Friss alom is van benne, épp ahogy szeretem. A sarokban egy aprócska, fényesen ragyogó fenyőfa világítja meg a helyiséget. Semmi több. A nagy, ezüstösen csillogó golyók magukra vonják a figyelmemet. Mintha egy kis villódzó szempárral néznék farkasszemet, aki játékra invitál. Nem, most nem megyek, előbb meg kell néznem, van-e vacsora a tálkámban.
  Hátrahajtott fejjel veszem szemügyre az én egyetlen gazdámat. Mamó mindig Papónak hívta. A sötétben ül, nyüszögve szipog alig hallhatóan. Lassan feltápászkodom a helyemről, újra kidomborítom a hátam, majd megrázom a bundám. Rögtön elszáll a pillanatnyi kényelmem. Papó nagyon szomorú. Sír. Sokat sír. Neki is hiányzik Mamó. Mamó eltűnt. Nem tudom, miért vagy hová. Ketten maradtunk Papóval, mégis mindig egyedül akar lenni. Én nem hagyom neki. Kimászom a kuckómból, rögtön a lábához szaladok. Leülök előtte, tágra nyílt szemekkel nézek fel rá, egy nagyot nyávogva próbálom felkelteni a figyelmét. Könnyes szemekkel pillant le rám, mély sóhajt véve felvesz az ölébe.
  – Szia, kicsi lány – suttogja halk, rekedtes hangon. – Neked is hiányzik Mamó, igaz?
  Egy újabb nyávogást követően felugrom a mellkasára, a fejemet a nyakához dörgölöm.
  Igen, hiányzik Mamó, de téged is nagyon szeretlek. Nem hagylak egyedül.
  – Istenem, mi lenne velem nélküled? – Elcsuklik a hangja, pillanatok alatt zokogásban tör ki. Dorombolva bújok hozzá, ahogy csak bírok, próbálok feljebb mászni a nyakához, dörgölőzöm, hogy érezze, mellette vagyok. Mindkét kezével magához ölel, a fejét az enyémen pihenteti. Lehunyt szemmel dorombolok neki megnyugtatón. Érzem, hogy jót tesz. Már nem rázkódnak a vállai, mégis szorosan tart, mintha attól félne, én is elmegyek.
  Ne félj, Papó, ilyen sosem történhet meg!
  Lassan veszi a levegőt, a szuszogása egyenletes. Felpillantok rá, halkan nyávogok kicsit, majd visszafekszem a karjaiba. Elaludt. Újra nyugalom árasztja el a szobát. A fenyőfa lágyan szórja fénycsóváit a szoba minden zeg-zugába. Én is kezdek laposakat pislogni, viszont valami nem kerüli el a figyelmemet. Papó vállán egy fehér fényfolt jelenik meg. Most elhalványul, majd újra feltűnik. Halványodik, erősödik. Mamó mindig ott simogatta meg az öreget, mikor elaludt a karosszékében. Látod, Papó, együtt vagyunk! Amíg ki nem alszanak a fények, Mamó vigyáz ránk.

Hermanovszki Itala