Az I. Venore Vers- és Novellapályázatának egyik nyertes alkotása, Góg Regina munkája

Kék tulipán

    Egy napfényes mezőn ültünk. A lágy szél lengette körülöttünk a piros színben pompázó virágokat, időnként mellénk szállt le egy-egy színes pillangó. Olyan volt minden, mintha egy naptár fotójáról festették volna. Ma éjszaka éppen olyan kedvem volt, hogy tavasz legyen. Habár soha nem az volt a fontos, hol vagyok, hanem hogy kivel. És ha tehettem, én mindig vele voltam.
    Szeme éppen csukva volt, mosolyogva a fény felé fordította az arcát, és élvezte a napsütést. Csatlakoztam hozzá, 
kezemet az övére téve támasztottam meg magam a fűben, és napozva hallgattam a távoli madarakat.
   Sok idő és gyakorlás kellett hozzá, hogy érezni tudjam az érintését. Mióta képes vagyok erre, még egy lépéssel közelebb vagyok hozzá. Ezzel együtt természetesen jobban fájt minden külön töltött idő is.
   – Hoztam neked valamit – szólaltam meg.
  A naptól fél szemét csukva tartva rám nézett. Szőkésbarna hajába egy kicsit belefújt a szél, majd törökülésbe helyezkedve felém fordult.
  – Csak hogy biztosan emlékezz rám, amíg újra találkozunk – húztam elő a hátam mögül egy gyönyörű virágot.
  – Ezt hol szerezted? Hiszen ezek a tulipánok mind pirosak, akármilyen messzire nézek – lepődött meg.
  – De neked a kék a kedvenced – vigyorogtam.
  – Köszönöm! De neked is az. Bárcsak én is tudnék ilyet! Én is adtam volna neked egyet – vette el a kezemből az ajándékot.
  – Nincs is szükségem semmire, hiszen te már itt vagy – fogtam meg a kezét, mire elmosolyodott.
  – Nem baj, én azért akkor is megígérem, hogy egyszer hozok neked.
  – Rendben – nevettem.
  – Mennyi időd van még?
  – Azt hiszem, már nem sok – komorodtam el, majd felálltam a puha földről. – De nemsokára újra látlak.
  – Siess vissza! – köszönt el.
  – Mindig sietek – engedtem el végleg az ujjait, majd türelmesen vártam, hogy ismét elnyeljen a valóság.
 A kíméletlen reggeli napsugarak gonosz fényárral sütöttek be a függönyön keresztül. A fejemre húztam a takarót,  próbáltam nem elfogadni a tényt, hogy ismét vége egy éjszakának. Hogy néhány órára megint vissza kell kerülnöm a monoton ébrenlét túlságosan igazi világába.
  Viszont ma reggel legalább egy démonnal sem találkoztam. A démonok az átjáró őrzői, aminek túloldalán a felettünk álló dolgok léteznek. A gondolatok, az álmok, az őrangyalaink, és a szellemek, kik ugyanezen az átjárón térnek vissza, mikor éppen dolguk van itt, bár ők a halandók szeme által ideát láthatatlanok. Ha az ember tudatos álmodó, néha szembe kell néznie a démonokkal, akiknek nem tetszik, hogy túl nagy hatalma van egy másik világ felett. Néha megjelennek a mi világunkban, próbálnak ránk ijeszteni, és nagy súllyal ránk nehezedve megfosztanak a mozgástól, jelezve, hogy nekik is lehet néha hatalmuk felettünk. Azonban van, aki megéri ezt a kockázatot...
  Egyhangú arckifejezéssel öltöztem fel. Reggel fájt a legjobban a búcsú, hiszen ilyenkor még olyan messze volt a következő  naplemente. A buszt várva azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lenne a valóságban is ezzel az erővel bírni. Egyetlen gondolattal tudnék telet varázsolni a nyárból. Bárki velem lehetne, akit csak szeretnék. És akkor talán Ő sem volna ilyen messze többé.
  – Fáradtnak látszol – szólt a legjobb barátom, mikor leültem mellé a busz monoton zajában.
  – Rövid volt az éjszaka – válaszoltam álmosan.
  – Vicces dolog ezt tőled hallani – sandított rám. – Talán ha nem kalandozással töltenéd az időt, mikor pihenned kellene,   nem indulnának ilyen nehezen a reggelek.
  – Nem kalandoztam. Csak egy mezőn napoztunk.
  – "Napoztunk?" Már megint vele voltál? – nézett rám.
  – Mindig vele vagyok – vontam vállat.
  – Tudod, hogy mindenben támogatlak, de fáj ezt látnom. Így sosem leszel igazán boldog, ezek nem igazi érzések. Hiszen ő sem igazi.
  A szememet forgatva fújtattam egyet. Utáltam ezt hallani. Miért mondja meg nekem bárki, hogy nekem ki igazi, és ki nem? Hogy mit érzek és mit nem?
  – De igazi. Egyszer bebizonyítom – válaszoltam magabiztosan.
  Rám hagyta a dolgot, csak kinézett az ablakon az egymást követő házakra. A nap további részében nem beszéltünk erről.
  Nem voltam boldogtalan. Csak boldogságom kulcsa egy másik világban létezett. Miért olyan nehéz ezt elfogadnia? Az én kapcsolatom legalább tökéletes volt.
  Csendben folytattam az előbbi gondolataimat. Talán ha tehetném, sem tenném Őt ki ennek a világnak. Megbántanák, összetörnék, mint olyan sokunkat, így biztosan tudtam, hogy ő is boldog a világában, ahova tartozik, és én is az vagyok az enyémben. És ha minden éjszaka láthatom, miért is ne tenném?

  Egy újabb szürke hétköznap fáradalmaitól kimerülve léptem be a hálószobám ajtaján néhány órával később. Elvégeztem szokásos otthoni teendőimet, és tűkön ülve vártam, hogy végre sötétség boruljon a városra.
  Talán igaza volt. Talán inkább pihennem kellene. De ha ismerné Őt, akkor megértené, miért nem teszem. Talán tényleg nem igazi? Talán tényleg csak én akarom, hogy az legyen?
  Bárcsak át tudnám hozni a saját világomba csak egyetlen napra! Bizonyítva, hogy számomra igazi. Hiszen én látom. És amit látok, az igazi.
 Boldogan aludtam el, ám ez a boldogság hamar szertefoszlott. Még sosem fordult elő, hogy nem találtam Őt. Hiába kerestem, mintha köddé vált volna. Még sosem hagyott itt. Talán meghallotta barátom mondatait, és megbántódott? Talán talált egy másik álmodót, aki többet adhat neki? Kerestem az összes nyári tengerparton, őszi erdőben. Az összes téli hegycsúcson, és tavaszi mezőn, de sehol nem volt.
  Ha nem lehettem mellette, már nem volt miért álmodnom. Hosszas keresgélés után végül szomorúan léptem vissza a sötétségbe. Az álmok nélküli állapotba, ahonnan nem származtak emlékeim. Régóta nem tapasztalt eseménymentes alvásba zuhantam, és fel sem ébredtem reggelig.

  Kipihent sóhajjal nyitottam ki a szemem. Furcsa érzés volt újabb élmények nélkül ébredni. Rosszul kellett volna éreznem magam a hiányától, de valami furcsa érzés kerített a hatalmába, mintha nem lennék egyedül. Körbenéztem a szobában, de nem láttam senkit.

  Azonban az ágyam melletti asztalon ott lapult egy kék tulipán.

Góg Regina