A Venore I. vers- és novellapályázatának egyik kiemelt műve

Gaál Norbert: Még dolgom van

Az időtmúlt, baldachinos ágy magányos jobbján, poros dunyhák közt fekve, ugyanolyan régi és üres vagyok, akár a tárgyak köröttem.

Már nem számít a harácsolt földi jó, még a szoba végében álló, vitrinbe zárt ezüstös győzelmi emlékek sem. Helyén szürke homály dereng, miképp az ablak selyemből szőtt, aranyos szálú függönye is mára csupán elmosódó fénymaszat...

Először a rádió volt a legkedvesebb barátom, aztán hűtlenné váltam, nem kellett többé a mesterkélt zaj. Valódira vágytam, élőre, melyről tudtam, hogy már nem sokáig hallhatom. Később a rádiót felváltotta a kintről beszűrődő madárfütty, a szél és levél játékának halk suhogása. Aztán csak a tüdőmből jövő sercegés, a fülemben kopogó, ritmusos dobbanás, a bensőmből fel-feltörő, fáradt lüktetés maradt.

Az egyetlen mentsváram tulajdon gondolataim, melyekről úgy képzelem, hogy köröttem örvénylenek valahol a szürke ködben, olykor képekké formálódnak, képzelgésbe csapnak át, s aztán álomba vesznek egészen addig, amikor már nem tudom, hogy mi az álom és mi a valóság.

Ilyenkor élek. Saját két lábamon járok, lélegzem, a nap süti arcomat, és én mégis inkább akarok ébren lenni, ágyam korlátai, világom fátyla közé szorulni, mintsem ábrándjaim mezején újra és újra régmúlt idők tüskéibe lépni.

Feldereng minden, mi volt, s mi minden elmúlt.

Mi mindent tettem!

S mi mindent nem...

Egy ilyen káprázatból sejlik át egy sárga napraforgóvirág. Szinte érzem az illatát, a maszatos, poros sárgálló szirmok édességét. Fekszem, s ő balról fölém hajol, gyengéden rám simítja virágkezét, s már tudom, hogy ébren vagyok. A sárga inkább tűnik aranynak, sőt, tán ezüstszürkének, hol ilyennek, hol olyannak. Gyönge kezemet fogja csöppnyi mancsával, gyengéden, ahogy csak egy virág lehet képes. Érzem, apró térdei dunyhámba süppednek, miként közelebb férkőzik hozzám és csókot lehel homlokomra.

Nézem őt...

...de alig látom.

Sosem láttam eléggé.

Ó, de csend van! Örökké vágyott hallgatás, hol gondolataim láthatatlan világának gomolyából szinte fülembe csengenek saját szavaim. Minden egyes "eredj innét!", minden "dolgom van.", s minden "majd máskor...", a "ne is lássalak titeket többé."

És most annyi idő után mégis itt vannak! Mégis itt, mert látom a jobbomon előtűnő körvonalakat, egy újabb elmosódott foltot. Karcsú és magas, akárcsak én. Hosszú, fekete haja a vállára omlik. Elállja a fényt, de ez nem számít. Arcán mintha gyöngy csillogna.

Itt vannak. Szájuk, kezük mozog, de számomra elmosódott kincsek vízalatti hangjai ezek, saját ostoba vágyaim beteljesülése. Nem hallhatom, hogy miket mondanak, így inkább el sem képzelem. A végén jobbat-szebbet találnék gondolni, mint megérdemlek. Inkább csak fekszem és élvezem az én drága, tüneményes gyermekem, a fekete rózsám, kit évekkel ez előtt ültettem, s a sarjadó sárga napraforgóvirágát, ki mellém kuporodik és simogat.

Szemem nedvessé válik. Én is érinteni akarom őket, érezni, tudatni velük, hogy szerettem, szeretem őket. A jobbomon álló rózsaszál felé nyúlok. A karom nem mozdul. Ő ezt bizonyosan látja, mert hirtelen, mintha csak egy láthatatlan akadályon törne át, ágyam mellé roskad és kézbe veszi mellkasomon ernyedő kezem. Sós nedv cseppen rá, ő letörli, mondanám, hogy hagyja, de életem két legszebb virága ül egy-egy oldalamon, s én nem tudok szólni.

Mit nem adnék érte, ha még egyszer utoljára beszélhetnék hozzájuk! Mindent, mindent megadnék... és meg is adok!

Remegő ajkam e gondolatra résnyire nyílik. Szólok, de nem jő hang. Levegőt fújok ki számon, hátha a tüdőmben szenvedő kísértet fülükbe súgja érzéseim.

Ám ahogyan kifújok, a ködvilág elsötétül.

Már nem érzem érintésüket, virágaim bőröm áztatta könnyeit. Már a saját légzésemet sem hallom, csak egy utolsó, gyenge szívdobbanás marad és mély álomba merülök...

Egy sötét, néma világ vár, hol csak a düh hangja sivít.

S egy óriási szívdobbanás mély álomból ébreszt.

Még egy és még egy. Szapora, akár egy versenyló. Gyenge a testem, de ugyanakkor energiával teli. Úgy érzem, végig csinálhatnám ezt még vagy százszor is akár, bár előtte jól esne egy kiadós alvás. Elszenderednék, de ez az éles fény nem hagy. Hiába csukom be a szemem, vékony szemhéjamon átdereng és ez a sípolás, meg a fémes szag is zavar.

Érdeset érzek. Körülvesz valami meleg. Ringat, lágyan beszél. Már jobban érzem magam így, karba véve, aztán hirtelen, hideg levegő suhan keresztül rajtam, vagy én a levegőn, és valamiért annyira szomorú leszek tőle, hogy sírni támad kedvem.

– Nézd! – szól egy öreges női hang tőlem távolabb és én lassan kinyitom a szemem. A fény nem lesz erősebb. Ismerős homály fogad, de ez valahogy melegebb, valahogy színesebb, nem fakó és szürke, mint az elmúlás köde. Új és reménnyel teli.

– Olyan, mintha máris látna... – szól egy másik, csilingelő hang, éppen fölöttem. Az előbbi illat erősödik. A karjai közt vagyok. Felnézek rá. Elmosódott, sárga fürtjei ismerősek, de nem tudom, hogy honnan.

Elnevetem magam.

Ő is nevet.

Valamivel mégis csak jobban látok, mint előtte. De mikor is előtte? Nem tudom. Biztos csak álmodtam. Most is elalszok. Minden alvás alatt úgy érzem, hogy valamit elfelejtek, valami fontosat, de amikor felébredek akkor már nem számít. Itt van ő, mindig itt van, magához ölel, csókot lehel homlokomra, megetet, aztán megmutat valakinek.

Így telnek a napok.

Most hosszú út vár ránk, azt mondja. Valami zúg, de amíg a karjai közt vagyok, nem érhet baj.

Amikor kiszállunk, takaróba teker. Halk csivitelés, szél és levél játékának halk suhogása kísér minket befelé. Egy új, apró ágyacska vár, finom, puha takaróval. Fölém hajol, aranyló fürtjei az arcomba lógnak, s én játszom velük.

Azt nem tudom, hogy ki ő és miért vigyáz rám, csak azt tudom, hogy még dolgom van.

Gaál Norbert