Frog of the dance – Első lépések

    A Brekegőben aznap este bemondták, a következő héten szokatlan időjárásvárható: sok napsütés, helyenként egy-egy enyhe záporral. Azt, hogy ez mit jelent a mocsár lakóira nézve, nem tudhatták előre. Pedig, ha tudták volna, felkészülhettek volna arra a szárazságra, ami miatt zsúfolásig teltek Béka Béla wellness szállodái, és mindenkinek 200%-on kellett teljesítenie, ha tartani akarták a tempót. Már pedig a leveli békák nagyon is szorgos nép volt, amivel mindig büszkélkedtek is. Nem volthíresebb és szeretettebb szálló Béka Béláénál, ezt a Brekegőn is bemondták, és a Breki News is megírta. 

  Úgy három nappal a teltház okozta sikereket követően a Brekegőben gyűlést tartottak. Ennek a mocsárban egyébként is nagy hagyománya volt. Ez a gyűlés azonban picit más volt, mint az eddigiek. Cammogi Békuci kért szót, aki a Brekegő TV leendőbeli gazdája címet születése jogán birtokolta. Édesapja rosszakarói dühtől fortyogva gondoltak ismételten bele, egy nap ez a reszketeg kis béka fogja vezetni az egész Tv-állomást, csak mert jó családba született. Micsoda igazságtalanság! Egy kisebb csoport már az ősellenséggel szövetkezett titokban, hogy majd a varangyosbékák segítségével leváltsa a mocsár éléről az öreg Cammogit. Az ifjú Cammogi Békuci megköszörülte a torkát, ami – bár a teremben visszhangzott –, mégsem keltette fel a susmorgó dolgozók figyelmét. Hiába, Cammoginak nem ment úgy a figyelemfelkeltés, mint a felmenőinek.

   – Barátaim!  – hallatszott a jelenlegi főnök öblös, mély hangja, amire már a legtávolabb ülők is összerezzentek és feszült figyelemmel pislogtak hol apára, hol fiára. Még az ifjú Cammogi is megszeppent egy pillanatra. Ha apja tudná, miért is hívatta össze ezt a rendkívüli ülést, biztosan nem segített volna neki. Aztán, miután leküzdötte a kiszáradt torka okozta problémát, belekezdett, s lassan a szívverése is kezdett visszatérni a normális ritmusába.

    – Szeretnék nyitni egy szteppiskolát – fejezte be kissé talán hosszúra nyúlt gondolatmenetét. 

    Kijelentését síri csend fogadta. A békák nem igazán tudták eldönteni, viccel vagy csak szimplán megbolondult. Még, hogy ők és a sztepp! Micsoda elképesztőostobaság!

    – Ennek elmentek otthonról – súgtak össze a dolgozók, ki diszkréten, ki kevésbé törődve azzal, ki hallja és ki nem hallja a szavakká szőtt gondolataikat.

     – Úgy hallottam, elrabolták a gólyák – szűrődött ki egyikük kósza gondolata. 

     – Csak meggondolták magukat és inkább nekik sem kellett – folytatta egy másik.

    – Ugyan már! – csattant fel Cammogi, mikor már kezdte megelégelni, hogy őrültnek nézik. Való igaz, ő volt az első béka, aki túlélt egy csapat gólyával való találkozást. Való igaz, hogy azok a szelíd, kedves gólyák nem akarták őt megenni. És valóban a lételemük volt a tánc. Abban a néhány hétben pedig, amit a társaságukban töltött, vele is megszeretették mind a zenét, mind a táncot. Hiszen még ebben a kínos szituációban is legszívesebben táncra perdülne. Még dob sem kellene neki, majd dobolja ő maga a ritmust a lábaival, ahogy tanulta. Hát, miért olyan lehetetlenség, hogy átadja a többieknek is ezt a tudást, ezt a szenvedélyt? Apjára nem mert ránézni, tudta, csak elbátortalanítaná. Helyette minden kószagondolatát összeszedte:

     – Sosem jutott eszetekbe, hogy a bőrünk miért zöld? Miért nem például piros, vagy lila?

     – A nénikém Lilla! – kiáltotta Butuska, a kis lóti-futi.

     – Nem Lilla, Butuska. Lila! – hangsúlyozta a különbséget.

     – Oké, oké, értem. De mire akarsz kilyukadni, Cammogi? 

   Békuci pedig már nyitotta is a száját, hogy picit másképp fejtse ki az elképzelését – hátha úgy majd Butuska is megérti –, mikor ismételten megszólalt apja öblös, mély hangja. Először a beszéde óta.

     – Ebből elég! 

     Cammogi pár percre megijedt tőle, ám mikor az apja mindenkit visszaparancsolt dolgozni, és kettesben maradtak, a zene és a tánc puszta emléke annyi erővel töltötte el őt, amennyi elegendő volt az elkövetkezendő beszélgetésükhöz. 

     – Észnél vagy, fiacskám? – kezdte az öreg, majd visszább vette a hangerejét, mikor rájött: a Brekegő TV stúdió falai nem minden esetben hangszigeteltek. A főnök pedig rendkívül ügyelt higgadtságának megőrzésére, mondhatni a látszatra a beosztottjai előtt. Avagy egyszerűen csak rájött, hogy ezzel a stílussal nem fogja tudni meggyőzni a fiát az igazáról. – Gyere velem!

***

   – Mi ez a hely? – Cammogi csak ámult és bámult. A falon ismeretlen békákat ábrázolófestmények függtek, mindegyiknek a nyakába ugyanolyan ékszer csüngött, amivel édesapja az imént feltárta előtte ezt a különös folyosót.

     – Ez itt, fiam, az Ősök Csarnoka. Legalábbis egy része. Ide száműztük azokat, akik szégyent hoztak a leveli békák nemzetségére.

     – Őt nem ismerem – állt meg a legjobb állapotú festmény előtt az ifjú, aztán kénytelen-kelletlen halkan beismerte, valójában egyik őse sem ismerős számára.

       – Ez nem csoda – jelentette ki az apja. – Ez is a büntetésük része. – A fia mellé állt, és a vállára tette a kezét. – Ő itt a testvérem. – Cammogi mintha a másodperctörtrészéig mosolyt látott volna átsuhanni az apja arcán, ami ahogy jött, úgy el is tűnt. – A Békahadtest tagja volt és a Brekken Bridge-en túl elragadta őt a Csőrös Veszedelem. Egy hónapig is távol volt, és mire megkerült, addigra megkergült. Alvás közben érte a halál, miután megpróbált a fején pörögni. Ő brekk-táncnak hívta. Az apám megparancsolta, hogy békuljak meg az elvesztésével. Soha többé nembeszéltünk róla. Mintha nem is létezett volna. – Cammogi fülében még néhány percig visszhangoztak a szavak. – Így, miután te is eltűntél, majd előkerültél, már sejtettem, hogy te is ugyanazt a halálos vírust kaptad el, mint a bátyám.

   – Apa... – Békuci nem tudta pontosan, mit mondjon. Az elhangzottak alapján természetesen megértette édesapjának érveit a tánc ellen. De ő akkor sem adhatta fel az álmait! Megfogta apja kezét, majd megkérdezte: – Hogy hívták a testvéred?

  – Kuruttynak – hangzott a felelet. S Cammogi lelki szemei előtt már látta szteppiskolája névtábláját: Kurutty bátyó lépései. Tudta, ez még nem lezárt téma kettejük között. Mert Cammogi a gólyáktól, akiket édesapja Csőrös Veszedelemként említett, nemcsak a tánc és a zeneszeretetét kapta, hanem a türelem erényét is. Így, mikor az apja kijelentette, hogy "vár a munka, ideje indulni", pontosan tisztában volt vele: egyszer majd vele együtt fogja létrehozni a Kurutty bátyó lépései szteppiskolát.

Sunny Donnelly 

Kép: Kollár-Tóth Zsuzsanna munkája

Frog of the dance – Bendegúz és a sötét ördög

  Estére járt már az idő, mire Cammogi és édesapja hazaértek a Békuci-lakba. Édesanyja épp vacsorához terített, és a napjukról érdeklődött. Apa és fia egy röpke pillantást váltottak. Egyikük sem részletezte a Brekegőben történteket: Cammogi így a beletörődés látszatát keltette, s mivel a nem is annyira titkon szégyenkező édesapja sem firtatta a dolgot, az elkövetkezendő napokban nem merült fel újra beszédtémaként kettejük között a szteppiskola ötlete. 

 Hősünk azonban nem sokáig bírta ki, hogy magába fojtott gondolatait ne mondja el legalább egy valakinek. Kvakkékkal közösen tervezett almaszedés a hétvégén így tökéletes ürügynek bizonyult, hogy elújságolja legjobb barátjának, Bendegúznak a tervét. A Kvakk dinasztia időtlen idők óta a leg(el)ismertebb italok készítésével foglalkozott, amit Bendegúz édesapja újra és újra felemlegetett, fia legnagyobb bánatára. 

   "Minden béka egyforma, s annyit ér, amennyit a közösség érdekében dolgozik." 

   Már nem is számolták, hányadszorra, egy ilyen szituációval találta magát szemben Cammogi, mikor szombat reggel a Kvakk-lakhoz érkezett. 

    – Köszönöm... ismételten! 

  Bendegúz valóban úgy nézett ki, mint akinek az életét mentette meg a barátja. Almafától almafáig ugráltak, és szorgosan szedegették a már lehullt gyümölcsöket az óriási kölcsön-taligára. Ahogy távolodtak el a csoport többi tagjától, úgy lett Bendegúz egyre szókimondóbb: 

   – Tudod, néha az az érzésem, hogy direkt csinálja. Mintha direkt azon munkálkodna, hogy még jobban elvegye a kedvemet a Kvakk italgyártás csínjától...

   – Azért azt nem mondanám, hogy direkt azon dolgozik, hogy ne legyen örököse. 

   – Majd Alma... ő úgyis mindig olyan tökéletes – pufogott Bendegúz. Cammogi szinte rá sem ismert a barátjára. 

   – A kishúgodnak máshoz van tehetsége, és ezt a szüleitek is tudják. 

  – De ha még egyszer végig kell hallgatnom a Kvakk-aggok vitáját arról, melyiküké a legjobb almaital recept, hát én esküszöm... – A mondat vége kiment a fejéből, mikor az egyik fa tövéből morajlásra lettek figyelmesek. Közelebb érve Bendegúz felkiáltott: – Egy sötét ördög! 

  Cammogi furcsállotta, hogy mélyen a békák szentségeiben hívő barátja miért is használ ilyen, tőle merőben szokatlan szavakat. Egy fekete gólyafióka kuporgott a magasra nőtt fűben, és ártatlanul pislogott a meglepetéstől kővé meredt leveli békákra.

Sunny Donnelly

Kép: Kollár-Tóth Zsuzsanna munkája 

Frog of the dance – Veszedelem testközelből

  Bendegúz kész szerencsétlenségnek érezte magát. Óráknak tűnt az elmúlt néhányperc, amiben kénytelen volt egymaga szembenézni a Gonosszal, miután Cammogi pár mondatot követően elsietett segítségért. Bendegúz fülében csak az maradt meg, hogy vigyázzon rá. Még vissza is kérdezett:

   – Rá? Nem inkább "Vele"? – Cammogi még motyogott valamit maga elé, mielőtt elnyelte volna őt az erdő. Bendegúz nem értette, mi történik. Kezdve azzal, mit keres egy sötét ördög a Levelibékák területén, miért nem vadássza le mindkettőjüket, miért pislog olyan ártatlanul, mint a kishúga tegnap, mikor a héten sokadszorra akart békalencse-főzeléket enni vacsorára. Egy eltévedt harmatcsepp a vállára hullt, mire riadtan hátrafordult. Aztán eszébe jutott, hogy így most a sötét ördögnek került háttal, így visszafordult, a legkevésbé sem tudva elrejteni idegességét. A gólya váratlanul felsóhajtott:

   – Remélem, a barátod megtalálja az enyéimet. 

  Bendegúzban csak ekkor tudatosult, hova tűnt Cammogi és, ha ez lehetséges, még feszültebb lett. 

 Mindeközben Cammogi rálelt a tisztásra, amiről a fiatal gólya beszélt neki. Egy aprócska sípot húzott elő a mellényzsebéből. Akkor kapta Gedeontól, a gólyák vezérétől, mikor "elrabolták őt". Cammogi megfújta a sípot, mire az égen óriási felhők jelentek meg, amik bő lassacskán kirajzolódott Gedeon és néhány másik gólya alakja. Szabályos kört alkottak Cammogi körül, mindegyikük egyenlő távolságban szállt le hozzá. Végül Gedeon lépett egy gólyahossznyit közelebb. 

   – A segítségedre van szükségem, jó Gedeon – pislogott fel rá Cammogi. 

  – Bármikor, szívesen, barátom. Hallgatlak. 

 Valóban türelmesen végig is hallgatta őt. Csak miután befejezte a mesélést, döbbent rá arra, mennyivel egyszerűbben beszél a gólyák körében, mint néhány napja a Brekegőben. 

  Eközben Bendegúzon egyre inkább eluralkodott a félelem. A szívverése minden apró neszre az egekbe szökött, rémisztő tévképzetekkel tarkítva egyébként is élénk fantáziáját. Néhány órája még ki lehetett csalni belőle pár mondatot, de lassan kezdett inkább csak maga elé motyogni. 

   – Ez az egész nap kész káosz. Miért is kellett kimozdulnom otthonról? – panaszkodott, mire a "sötét ördög" váratlanul felsóhajtott: 

  Cammogi visszatért! Bendegúz korai öröme elpárologni látszott, ahogy barátja leszállt egy "szárnyas veszedelem" hátáról. Újabb gólyák tűntek fel körülöttük, lassacskán körülölelték a bokrot, aminek ágai szerencsétlenül a "sötét ördög" lába köré tekeredtek. 

   Bendegúz kis híján elájult, úgy reszketett. Gedeon szavait is csak nagy sokára voltképes felfogni:

  – Kotsi* bokor. Az ágai minden felnőtt gólyára rendkívül veszélyes mérget hordoznak. Nagyon jól tetted, hogy értesítettél minket, Cammogi. Viszont, attól tartok, ennek a problémának a megoldásában már nem tudunk segíteni. A kotsi bokor mérge halálos, még a Bölcsek Tanácsa sem ismeri az ellenszerét. – A kotsi szóra a többi gólya hátrálni kezdett, szemléltetve mindazt, amit Gedeon szavakba öntött.

    – És akkor most mi lesz vele? – kérdezte aggodalommal a hangjában Cammogi.

  – Ő még fiatal. A szervezete egy ideig ellen fog tudni állni a méregnek... – Gedeon hagyta a mondat végét a levegőben lógni, amitől kis barátjának összeszorult a szíve.

   – Akkor kettőnknek kell őt kiszabadítanunk.

   – Nekünk? Elment az eszed, Cammogi? Az ott MÉREG! 

   – Békákra nem hat.

   – Honnan tudod? Próbáltad?

  – Elég! – kiáltotta el magát Cammogi. Még egyikük sem hallotta vagy látta őt ilyennek. – Egyszerűen csak odamegyünk – s ahogy mondta a terve mozzanatait, úgy meg is valósította, ügyelve rá, hogy a ruhácskáját ne tépázzák meg a bokor ágai –, és szép lassan és óvatosan kiszabadítjuk a lábát... Hogy is hívnak?

   – Stella – felelte bátortalanul a kis fekete gólya.

  – Örvendek, Stella! Én Cammogi vagyok, ők pedig a barátaim: Bendegúz, Gedeon... – és sorolta volna tovább, de sajnos a többi gólyát nem ismerte név szerint. Ezért a nyitva hagyott mondatot sajátságos frappánssággal zárta le: – meg a többiek. – Stellahalványan elmosolyodott, amitől Cammogi érezte, hogy eddig megfogalmazatlan tervét – miszerint tompítsa a feszültséget – siker koronázta.

   – Bendegúz! Kérlek! – könyörgő tekintetek vették körbe. Addig győzködték, míg végül beadta a derekát. Így Bendegúznak sikerült elengednie – legalábbis egy kis időre – a félelem bénító érzését, hogy a felülkerekedett lelkiismerete diadalt arasson a kotsi bokor ágai közt. Szándékában állt elrejteni a mélyről feltörő jóleső gondolatot, ami Stella kiszabadításakor eltöltötte egész bensőjét, azonban álcája nem sikerült olyan jól, mint ahogy azt szerette volna. Az átélt feszültség, mint rossz emlék tört utat magának röviddel azután, hogy búcsút intettek Stellának, Gedeonnak meg a többieknek, és elindultak hazafelé. Vajon jól tette? Mi lesz, ha Gedeon titokban követi őket és csak a legalkalmasabb pillanatra vár, amikor lecsaphat rájuk? Ilyen és ehhez hasonló kérdések kavarogtak benne. Miért nem osztotta meg Cammogival ezeket az aggályokat? Talán időközben, ha másnak nem is, önmagának mégis bevallotta: rendkívül jól eső érzés töltötte el a lelkét, amikor közösen sikerült megmenteniük Stellát. 

    A falu határán Cammogi egy pillanatra megtorpant és némi tépelődést követően zsebéből előkerült egy furcsa, hosszúkás, lyukacsos fadarabka. Habár Bendegúz jobban belegondolva még soha életében nem látott ilyen színű fát. 

    – A Bölcsek Tanácsa bűvölte meg – tudta meg barátjától. Alig bírta róla levenni a szemét. 

    – Nagyon szép – jegyezte meg inkább csak magának Bendegúz. – De ... mi ez?

    – Gedeon szerint a neve: bádogsíp. Azt mondta, hogy ennek segítségével megértethetem magam apámmal. 

    Cammogi, bár a barátjához beszélt, végig akülönös hangszert vizsgálgatta, forgatta a kezei között.

    – Hogyan? – tette fel újabb kérdését Bendegúz, lassan, töprengőn. 

   Cammogi szinte ösztönszerűen a szájához vette a sípot és néhány szívdobbanással később már úgy sikerült játszania rajta, mintha egész életében zenélt volna. "Ez egy csodasíp." – gondolta magában, mikor ráeszmélt, hogy éppúgy táncol, ahogyan azt Gedeonéktól megtanulta. "A zene ereje lenne? Vagy a sípé? Esetleg mindkettőé? Biztosan" – Mikor ki akarta mondani hangosan is, a barátjára pillantva különös látványban volt része: Bendegúz is táncolt! A dallam, amit Cammogi előcsalogatott a csodasípból, különleges eufóriával hatott mindkettejükre. 

   Mikor Cammogi gyakorlatlan tüdejéből végül elfogyott a szusz, mindketten levegőért kapkodva rogytak a fűbe. Bendegúz arca soha azelőtt nem látott boldogságtól ragyogott:

     – Ez elképesztő volt! – lihegte még mindig mosolyogva. – Hogyan csináltad ezt?

    – Én... nem tudom pontosan. Gedeon szerint él egy legenda egy varázslatos hangszerről, ami felébreszti a Sorsot. – Újfent a hangszert forgatta, s Bendegúz azon kapta magát, hogy azon imádkozik, bárcsak újra belefújna. 

   – Ezek szerint... a síp nem hat mindenkire ugyanúgy. Hiszen lehetetlenség, hogy mindenkinek ugyanaz legyen a sorsa. Viszont, ha... 

    – Ha az a sorsod, akkor táncolni fogsz tőle – fejezte be a mondatot Cammogi, diadalmasan emelve fel a hangszert. 

    Összenéztek. 

   – Menjünk haza! – Azzal Cammogi megszaporázta a lépteit, s már alig várta, hogy édesapja előtt újra játszhasson a csodasípon.

*szoto nyelven: veszélyes

Sunny Donnelly 

Kép: Kollár-Tóth Zsuzsanna munkája 

Frog of the dance – Kurutty bátyó öröksége

   – Hol csavaroghat már az a gyerek? – csípte el Bendegúz édesanyja aggódó mondatát. 

  – Megmondtam, hogy nem tesz jót neki, ha azzal a Békucival barátkozik – vágta rá a nagyapja dörmögő, mély hangján. 

   Bendegúz mély levegőt vett, mielőtt belépett a házba. Ha Cammogi terve sikerül, néhány óra és családja minden rossz érzése a múlt ködébe fog veszni. Elfojtott magában egy "Nem fogok csak azért fasírtban lenni a legjobb barátommal, csak mert nektek az úgy kényelmes" – mondatot, s mintha nem késett volna órákat, mintha nem épp vacsorához terítene anyukája és a kishúga, nagy vehemenciával a Mocsár térre invitálta egész famíliáját. 

   A házból kilépve pedig bekopogtatott a szomszédba, majd annak a szomszédjába, és így tovább. Hamarosan megtelt a békaközösség főtere. Cammogi már messziről integetett Bendegúznak, a tavacska partjára invitálva barátját. Végső soron így legalább egérutat nyerhetnek, ha a tervük dugába dől és menekülniük kell. De erre a két cimbora még csak gondolni sem akart. Minden a legnagyobb rendben lesz!

    – Mi folyik itt? – harsogta túl a tétova találgatásokat Cammogi édesapja. Ahogy átverekedte magát a felgyülemlett tömegen, úgy nőtt benne a feszültség. Mire fiához ért, és kezét a vállára tette, Cammogi belé fojtotta a szót – ahogy mindenki másba is.

    – Barátaim! Békatársak! Cammogi Békuci vagyok, és azért hívtalak ide titeket, mert szeretnék mutatni nektek valamit! – Azzal diadalmasan olyan magasra emelte a varázssípot, amennyire csak bírta, hogy a tőle távolabb lévők is láthassák. 

   – Mi ez az egész, fiam? – kérdezte az apja. Hangjában a feszültség mellett értetlenség és talán kíváncsiság bujkált.

  – Mindjárt megérted, Apa – válaszolta titokzatosan a lehető legszelídebb hanghordozásával Cammogi. Történelmi pillanatként élte meg azt a néhány szívdobbanásnyi időt, míg a varázssípot a szájához emelte. Bendegúz is hasonlóképpen érzett: mintha órák teltek volna el Cammogi utolsó kimondott szava és az első zenei hang felcsendülése között.

  Az idősebb Békuci homlokát ráncolva hallgatta egy darabig a zenét, amitől néhány ifjabb béka Cammogi és Bendegúz körül boldogan perdült táncra.

   A varázssíp ezúttal hosszabb ideig visszhangzott a füleikben, mint az első alkalommal. Cammogi, miközben táncolt és játszott a hangszeren, édesapja arcát fürkészte. Vegyes érzelmeket váltott ki belőle a kialakult helyzet: egyrészt zenélt és táncolt, ami oly mértékű örömmel töltötte el egész bensőjét, mint előtte más sosem, másrészt édesapja lábaira pillantva úgy érezte, nem tett meg minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy őt is felhőtlenül boldognak láthassa. Mert édesapjára – olybá tűnt – semmi hatása nem volt a varázssíp hangjának, fia boldogságának...Cammogi csalódottan hagyta félbe a zenélést. Nem értette, miért nincs hatása a sípnak édesapjára.

   – Ez király volt! – kurjongatott egy ifjú béka, mikor végre levegőhöz jutott. – Jobb, mint a csokizuhatag az emberfalu főterén! – kontrázott egy másik. Mivel az utolsó megszólaló béka közel állt meg Cammogihoz, így hallhatta, hogy többen suttogva korrigálják a tévedését: az a bizonyos zuhatag nem csokiból van. De a lelkes kis béka csak legyintett rájuk: – Lényeg, hogy jobb! 

   – Apa... – kezdte Cammogi halk, rekedtes hangon. Nem tudta, mit mondhatna, de érezte, nem hagyhatja szó nélkül a történteket. Ha az apjának nem a táncolás a sorsa, hát legyen más; attól még elfogadhatná, hogy a békák nem egyformák. A varázssíp meghozta az élő bizonyítékát! Bendegúz biztatón a barátja vállára tette egyik kezét, majd saját családját kutatta tekintetével a tömegben. Kishúga mosolyát látva elhomályosult a látása: először azt hitte, sírni fog, de csakhamar rádöbbent: egy kósza esőcsepp hullt a szemébe. 

  A nyári zivatar olyan gyorsan távozott a mocsárból néhány perc múlva, ahogy érkezett: mellőzve mindenféle figyelmeztetést. A békák, amilyen gyorsan csak bírtak, visszamenekültek a házaikba. Csak Bendegúz nem akarta magára hagyni Cammogit, ott a tóparton, szülei és nagyszülei unszolása ellenére a barátjával maradt, s együtt nézték, ahogy a sűrű viharfelhők elvonulnak. Egyikük sem szólt egy szót sem. Az eső abbamaradt, de Cammogi nem mozdult meg. Csak bámult maga elé, hol a vizet, hol a kezében szorongatott hangszert szuggerálva.

   Maga sem tudta honnan, de Bendegúz ösztönösen megérezte, mire készül Cammogi, így az utolsó pillanatban, de megakadályozta, hogy a varázssípot a tóba hajítsa. 

   – Ez az egész nem ér ennyit! – kelt ki magából Cammogi a tehetetlen düh és végtelenszomorúság hangján.

   – Hogy mondhatsz ilyet? – nézett rá értetlenül Bendegúz, s mielőtt barátja válaszolhatott volna, tovább folytatta: – Ez az ÁLMOD! Nem dobhatod csak úgy el! 

   Cammogi Békuci az elkövetkezendő néhány napban ki sem dugta az orrát otthonról. Nem járt társaságba, nem járt be dolgozni sem, és mindenkit került – kiváltképp az édesapját. Olykor felhallatszott a szobájába, ahogy a szülei róla beszélgetnek, hol veszekednek hangosan, hol suttogva pusmognak, de valójában már nem érdekelte ez sem.

  Bendegúz a tóparti eset óta úgy látta jónak, ha magához veszi a varázssípot (nehogy barátja még a végén kárt tegyen benne). De az ifjú Békucival való együttérzése megakadályozta benne, hogy valaha is megszólaltassa a hangszert. Ha bárki kérdezte, azt mondta, a síp a tóba veszett. Így talán senki sem háborgatja majd Cammogit az elkövetkezendőkben, s idővel alábbhagy az ifjak sóvárgása a különleges zene iránt is. 

  Egy holdvilágos őszi estén végre rá tudta venni barátját a kimozdulásra. Tudatosan, de inkább cselesen, mint látványosan, a Mocsár tér felé vezette Cammogit. Bölcsen úgy döntött, nem hozza szóba a varázssípot, ami a biztonság kedvéért most is ott lapult kabátkája belső zsebében. A tér szépen, habár elég halványan lett kivilágítva, a közelgő Nagy Őszi Vásárra készülve néhány nap múlva nekilátnak a standok felállításának is, még a Brekegő stábja is kivonul e jeles alkalomra. Bendegúz bármiről képes volt mesélni, most különösen, hogy Cammogi felvidítása volt a cél.

   – Na jó, nem bírom! Kifogytam a témákból! – kiáltotta el magát Bendegúz, s nem csak Cammoginak tűnt úgy, hogy nem hozzá szól. Valóban nem hozzá szólt! A tér a következő percben már fényárban úszott. Szebben volt kivilágítva, mint valaha és mindenhonnan békák bújtak elő. A meglepetés érzését látva Cammogi arcán, lelkesen mosolyogtak rá. 

   Az ifjú Békucinak egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, mikor édesapja kivált a tömegből és a rá jellemző marcona arckifejezéssel indult el felé. Cammogi legszívesebben menekülőre fogta volna, de Bendegúz és a többiek olyannyira körülvették, hogy nem volt számára egérút. Az idősebb Békuci olyan váratlanul ölelte magához fiát, hogy az néhány másodpercig csak pislogott meglepődésében.

   – Szeretnék adni neked valamit – suttogta az édesapja, úgy, hogy csak Cammogi hallhatta. Viszont a többi béka továbbra is úgy mosolygott, mintha ők tudnának valami fontosat, amit ifjú hősünk még csak nem is sejthetett. 

    Édesapja ölelése lazult kissé, fia jobbját karolta át ezúttal és megadta a jelet, amire a közösség várt. Utat engedtek nekik maguk között, szabályos sorokba rendeződtek Cammogi és édesapja két oldalán. Izgatottan pislogva várták Cammogi reakcióját az újabb felgyúló fényekre: Kurutty bátyó lépései – hirdették a szolid zöld betűk. 

    – Hogyan lehetséges ez? – kérdezte hüledezve Cammogi. 

   – Kaptunk egy kis segítséget – felelte titokzatosan az apja, Bendegúzra sandítva. Cammogi hálásan ölelte magához legjobb barátját. 

    – Köszönöm! Köszönöm! – mondogatta boldogan, még azt követően is, hogy elengedte pajtását. 

    – Szívesen, cimbi'! 

  A hőn áhított szteppiskola felirat lassan összefolyt Cammogi szemei előtt, s sűrűn kellett pislognia, hogy a meghatottság könnyeitől láthassa édesapja arcát, ahogy boldog születésnapot kíván neki. Jó kívánságát a teljes közösség kórusban visszhangozta. 

   – Teljesen elfeledkeztem róla, hogy ma van – vallotta be szégyenlősen Cammogi.

  – Szerencsére mi nem – vágta rá egy hang a tömegből. Cammogi felismerte: Butuska volt az. – Milyen kár, hogy a varázssíp elveszett... – sóhajtotta.

  A két jó barát összenézett, mire Bendegúz előhúzta kabátja zsebéből a hangszert, ami általános üdvrivalgási hullámot idézett elő az összegyűlt tömegben. 

   – Játssz valamit! – kérlelték az ünnepeltet. Már a szájához emelte a sípot, mikor hirtelen eszébe jutott valami: apjához lépett és ünnepélyesen átnyújtotta neki a hangszert: 

   – Kurutty bácsi emlékére. 

   Édesapja remegő kezekkel fogadta el a felkínált sípot. Zavarban volt, de mielőtt Cammogi megbánta volna a tettét, az idősebb Békuci játszani kezdett. Lassú, lágy dallamot vitt a szél szerteszét a mocsártól az emberfalun át a gólyák otthonától egészen az égig. Cammogi, Bendegúz és még jó néhányan táncra perdültek, ahogy a varázssípból előcsalt hangok kellően ritmusossá váltak fiatal szívükhöz és rugalmas lábaikhoz. Ezt követően pedig nem volt olyan rendezvény a mocsár életében, amikor Cammogi Békuci, Bendegúz és a többi táncoslábú béka ne öregbítették volna tovább a Frog of the Dance hírnevét...

Sunny Donnelly

Kép: Kollár-Tóth Zsuzsanna munkája