Donneri éjszakák

   A lenyugvó nap utolsó kétségbeesett sugarai vetülnek a korsóból kiömlő, hűsítő hangulatot árasztó vízre.  A  forró, porszagú estében kellemes pára áramlik a szökőkútból az arra sétálóra. Elfeledett vidék ez, amelyről a korral együtt a város is megfeledkezett harminc évvel ezelőtt. Három utat is választhat magának az, aki errefelé vetődik, miután átért a belvárosból a hídon.
     Esteledik már.
   Három különböző, de mégis ugyanoda vezető út, hiszen mindenfelé ugyanazt találni. Hatvan-hetvenéves megviselt, megrágott házakat, a cinikus sors kedvenc, látványos nassolnivalóit. Az utcára néző falidíszek omlósra morzsolódtak a megviselt fedőfestéktől. Az ablakok feketéllő, szutykos redőnyei vérszegényen sárgállanak vagy vöröslenek. A kiszűrődő fények didergők, és kilátástalanul szomorúak, mint az itteni emberi sorsok.
   Talán a sokadik, negédesen naiv, nosztalgikus töltetű novella ez tőlem, de ígérem lesz némi mondanivalóm a  sok hiábavaló merengés végére...
     Az idő megrekedt itt, mint az éjjeli forróság az egyhangú hőhányó betonjárdák között. Aki erre jár, annak még éjfél után is könnyen átmelegszik a lábbelije. A pokol tornáca sem lehet ennyire meleg, ennyire tikkasztóan reménytelen. A hőmérséklet és az egyhelyben álldogáló idő mellett, bizony a reménytelenség a legnagyobb úr errefelé. Az ásító csendben sétálva megszemlélhetjük a múlt kirakatait, a betört üvegablakokat, vagy az évek óta földbe gyökerezve hirdető eladó táblát, valószínűleg már érvénytelen telefonszámokkal. A Vegyesbolt sötétlő, régen kialudt neonreklámja hiányos, töredezett plexivel emlékezteti a járókelőt arra, hogy még itt lehetett valaha reggelente kiflit, tejet és sört kapni. Bizony a korsó, a söröskorsó alakú szökőkút vizes pezsgése látványára és vizes szagára meg is kívánja az ember a sört, de legalábbis valami hideg italt, amellyel lehet a szomjúságunkat csillapítani. Az ember élete itt állandó szomjúság nappal, és éjszaka is. Még mielőtt igazán belép az ember a három út valamelyikébe, már szemben találja magát a gigantikus söröskorsóval, és ezzel el is mondta nekik ez a vidék a kietlen lényeget:
     Szomjúság.
    Ha ránézünk a korsóra, nagyon, de nagyon szomjasak leszünk, de nem csak a tikkasztó hőségtől. Szomjas   nép lakik erre.
    Szomjas az itt élő és kérlelően néz a város hatalmas, hideg korsójára, hogy a száraz torkát végre jéghideg, megváltó ital öblítse.
     Mert szomjasak, örökké szomjasak.
     Szomjasak a figyelemre, hogy lakóhelyük ne csak egy elfedett múltbéli árny legyen a város múltjában.
     Szomjasak, mert szomjaznak a reményre.
   De ehelyett csak ahogy a nagy korsó jelzi az itteni életprogramot, csak a korsó sörök röpködnek  remény  helyett szüntelenül, mert mégsem oltja a szomjat tíz korsó sem.
     Mert a remény szomját csak a tett oltja, nem az üres ígéretek.
     De itt csak a sörből bugyog fel némi álságos remény.
     Ezért, bár az a hatalmas korsó sohasem ürül ki, itt mindenki örökké szomjas marad.

Pásztor Dániel

A mű hátterének Szabó Éva és Sörös Rita 2009-ben készült fényképe szolgál, amely Kaposvár déli városrészében, Donnerben megtalálható Söröskorsó-szökőkútat ábrázolja.