A Venore I. vers- és novellapályázatának egyik kiemelt műve

Csizmár Lili: Az én szörnyeim

Reggel a párnámból frissen kipattanó álommanók ébresztettek fel. Felkapcsolták a lámpát, amitől kis híján megvakultam, a hunyorgásomra húzogatták a szemhéjamat, és néhányan még a mellkasomon is ugráltak a biztosság kedvéért. Már majdnem beszóltam nekik, hogy jobb dolguk is akadhatna ennél, szeretnék pihenni, amikor rájöttem, hogy tegnap este én bíztam meg őket a keltésemmel, hogy korán el tudjak kezdeni tanulni. Legszívesebben megmondtam volna nekik, hogy csak vicceltem – elhitték volna, mindent komolyan vesznek –, de nem akartam elrontani a szórakozásukat, inkább felkeltem, mire a kis gyufaméretű teremtmények jókedvűen bújtak vissza a párnahuzatba, és el is tűntek.

Ahogy kikászálódtam a takaró alól, beköszöntem az ágy alatt fekvő Mumusnak, aki épp el volt foglalva a Netflix nézésével, mert még az ő szülei is engedélyezik ezt, csak az enyéim nem. Így csak integetett, és rámutatott a fejhallgatójára, hogy most nem ér rá. Nem is baj – gondoltam magamban – nincs időm most beszélgetni, mint más reggeleken, nekem tanulnivalóm van. Amúgy a fejhallgatót én adtam kölcsön neki, mert olyan hangosan nézett filmet, hogy nem tudtam tőle aludni.

Elbattyogtam a szekrényemhez, ahol egy másik szörny bérelt magának lakhelyet az éjszakákra, de rám se hederít, mióta nem visítok a látványára. Elmondása szerint csak azért marad, mert lusta költözködni, már belefáradt az évek során abba, hogy mindig újabb és újabb gyerekekhez menjen, de én tudom, hogy él-hal az öblítő illatáért, amivel anyukám mos. Ezt onnan veszem, hogy rendszeresen voltak összegyűrve a ruháim vasalást követően, amiért anya leszidott. Egyik este meglestem, és az én szörnyetegem az orra elé gyűrte a pólómat, és úgy vigyorgott, mint én a kémia kettesen. Amikor rászóltam, tagadta, de azóta nem láttam több gyűrött ruhaneműt a gardróbomban.

Persze a szüleim soha nem hitték el, hogy ezek a lények léteznek. Amikor sírtam, és bejöttek a szobámba, lenéztek az ágy alá, és úgy tettek, mintha nem is vennék észre azt, ami nyilvánvalóan ott van. Elég meggyőző színészek, már majdnem én is elhittem, hogy nincsenek ott. Kár, hogy én tudom, mit látok.

Aztán sikerült túljutnom a dolgon. Sok időbe telt rájönnöm, hogy se Mumus, se Szörny nem bánt, csak egyszerűen lakniuk kell valahol. Az álommanók meg még hasznosak is, le merem fogadni, hogy senki se tud olyan hatásos altatódalokat, mint ők, plusz a kezeik mintha talpmasszázsra lettek volna kitalálva. Már tízéves korom óta nem sikoltozom tőlük, és tizenkét évesen már a rémálmaim is átalakultak. Már nem Mumussal és Szörnnyel álmodom, hanem matek házival, kémia dolgozattal és fizika beadandóval. Amikor reggel felkelek, és próbálom kitölteni a pszichológusom által adott álomnaplómat, mindig borsódzik a hátam. Persze ezek a rémálmok már csak akkor jelentkeznek, amikor az álommanóim épp haragszanak rám olyan apró dolgok miatt, mint hogy rájuk fekszem, miközben ők az ágyi poloskákat kutatják.

Kiválasztottam egy szépen vasalt, hosszú ujjú felsőt és egy farmert, felöltöztem, és odaültem az íróasztalomhoz. El se tudom képzelni, hogy tud a legjobb barátom, Bence úgy élni, hogy a testvérével egy szobán kell osztoznia. Mondta, hogy nem is tud reggel tanulni a dolgozatokra, mert a húga mindig hisztizik a lámpa fényére. Szerencsére nekem nincs tesóm, mivel a szüleim azt mondták, köszönik szépen, velem se tudtak rendesen aludni a nem létező démonjaim miatt, nem kell még egy kisbaba is nekik. Nem mertem mondani, hogy nekem tényleg nem démonjaim vannak, hanem egy mumusom, egy szörnyem, és hét álommanóm, mert tuti kiakadtak volna.

Még az éjjel előkészítettem a matekfüzetemet az asztalra, szóval már nem volt más dolgom, mint fölé hajolni és átnézni a példákat. Legszívesebben elkezdtem volna ordítozni, de nem akartam megbántani Szörnyet, hogy pár általa cukinak titulált számtól és ismeretlentől sikítok, persze tőle nem. Ugyanis az én Szörnyem valamilyen titokzatos oknál fogva szereti a matekot. Véleményem szerint ez az igazi bizonyíték rá, hogy szörny. No meg az, hogy nem hajlandó segíteni, mondván, hogy annyira egyszerű, hogy nem tud hozzátenni semmit, saját magamtól kéne rájönnöm. De azt azért megengedtem magamnak, hogy az asztallapba verjem a fejemet, mielőtt átnézném az algebrát. Persze ettől nem lett jobb, csak még a fejem is fájni kezdett, de legalább teljesen magamhoz tértem az álmosságból.

Már egy órája nézegettem a nevezetes azonosságokat, amikor végül megszólalt az ébresztőm. Mumus grimaszolva nézett rám, mintha én tehetnék arról, hogy már hat óra van. Szörnnyel együtt szép lassan elhalványodtak, hogy aztán este, lefekvéskor újra előbukkanjanak a semmiből, én pedig elköszöntem a barátaimtól, nagy bátran becsuktam a füzetet, és hősiesen indultam el a legnagyobb félelmem színterére: az iskolába.

Csizmár Lili