Az I. Venore Vers- és Novellapályázat egyik nyertes műve, Csík-Szabó Henrietta alkotása.

Anyák napja

Az osztálytársaim mellett álltam, feszülten fészkelődtem, annyira kevésnek tűnt a hely a tábla előtt ácsorogva. A tenyerem izzadt, de annyira, hogy a kezemben tartott papírdarab is átnedvesedett, amiről puskázhattam volna. Homlokom is verejtékezni kezdett, ahogy végigjárattam tekintetem a termen. A szűkös sorokban, a zöldre mázolt asztalok mögött az anyukák foglaltak helyet, csillogó szemmel vizslattak minket, kedves mosollyal az arcukon. Köztük ült a drága nagymamám is, a hátsó sorban. Nem fért be az én helyemre, ami nem csoda, hiszen termetes asszonyság volt, a zsíros kenyér jelentette nagy kedvencét, meg a pörkölt, jó szaftosan. Salátát néha készített mellé mutatóba, azzal a megjegyzéssel, hogy az a kecskének való, de azért egyétek, mert egészséges. Most jött el először az anyák napi ünnepségünkre. Tavaly édesapám csatlakozott a díszes társasághoz, és nagyon kilógott a sorból, ami kényelmetlenül érintett. Szívem megremegett a keserűségtől, ahogy felderengett előttem az utolsó emlék arról, mikor édesanyám tehette meg ugyanezt. A mellkasom egészen összeszorult, a gonosz kis gombóc egyre növekedett a torkomban, amit nagy légvételekkel próbáltam csillapítani.

Mamikámra pillantottam egy nagy sóhaj kíséretében. Ráncos arcán a sok baj és fájdalom mély barázdákat húzott, de kíváncsian pislogott felém fátyolos tekintetével. A szívem vadul kalapált bordáim ketrecében, miközben tenyerem még jobban izzadt, mert jól akartam csinálni, örömet akartam szerezni annak a személynek, aki ma miattam jött el ide.

Az osztályfőnök köszöntötte az egybegyűlteket, pár szóban felvezette a kis műsorunkat, majd a sor elején kezdve mindenki elszavalta a rábízott idézeteket.

Ferike nyelve megbotlott az egyik versszaknál, aztán lányos zavarában elfelejtette, mi következett. Anyukája megértően elhúzta a szája egyik oldalát, biztatóan bólintott felé, a meghatottságtól így is könnyek szöktek a szemébe. Mellette nagymamám egy fehér textilzsebkendőt szorított az orrához, úgy pityergett, teste reszketett, mint a kocsonya. Pufók arca egészen kipirosodott.

Csodálkozva néztem, miközben azon töprengtem, miért sír. Gyomromban csomó keletkezett, tompa görcs uralkodott el rajtam, szemem könnyek szúrták, ezért a lámpa felé néztem, mely zavaróan világított, ezzel kizökkentve magamat elhatalmasodó keserűségből.

Rám került a sor, nagy büszkén kezdtem bele a mondandómba, legyűrve minden rossz érzést. Abban bíztam, hogy a mamikámhoz szóló vers jobb kedvre deríti. Minden vágyam az volt, hogy boldoggá tegyem ezzel a pár sorral, ha már édesanyámnak nem tudtam elmondani mennyire szeretem. Legalább ő, aki még él, és itt van velem, tudja, hogy így érzek, hogy nagyon fontos nekem.

A második sornál tartottam, mikor öreg nagymamám heves zokogásban tört ki. Minden erejét megfeszítve próbálta visszafojtani, de nem sikerült neki. Ismét összeszorult a torkom, de folytattam a versemet. Lassan megértettem, mekkora sebet szakítottam fel a szívében, hiszen húsz évvel ezelőtt még anyám állt ugyanígy előtte, talán pont ugyanebben a teremben, most meg az unokájától kell végighallgatnia ezt, mert nincs más, akit köszönthetne anyák napján. Ő a lányát vesztette el másfél éve tragikus hirtelenséggel, ami lehet, még jobban fájt neki, minthogy én az anyámat. Sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe hoztam, de a mondandómat még be tudtam fejezni anélkül, hogy a hangom elcsuklott volna.

Mamikám egyre csak reszketett, ahogy halkan itatta az egereket. A szeme felpüffedt, arca sötétpirossá vált a dörzsölgetéstől. Közben a sor folytatódott, még pár osztálytársam volt hátra, hogy elmondja a saját kis részletét.

Az ablakon át figyeltem a levelek táncát, ahogy a szél ringatta őket. Mélyeket lélegeztem, erőszakkal nyomtam el az elmémbe furakodó emlékeket, mert nem akartam, hogy a könnyeim megszökjenek, és én szégyenkezve összetörjek az egész osztály előtt.

Átadtunk egy-egy szál szegfüvet a hozzánk tartozóknak, mire kaptam egy nedves puszit a mamikámtól. Szegény teremtés nagyon nehezen nyugodott meg az ünnepség után, így némán bandukoltunk haza. Őszintén bántam, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki, de szóban képtelen voltam bocsánatot kérni tőle, mert a sírás fojtogatott, ahogy felnéztem a szomorú, meggyötört arcára.

Hazaérkezésünk után a szobámba siettem, a földre rogytam, hagytam, hogy a sírás átvegye felettem az uralmat. Itt már senki sem láthatta, hogy mennyire képtelen voltam feldolgozni azt, ami oly' rég történt. A szívemet emésztő üresség, a hiányérzet okozta lélekbe maró fájdalom újult erővel roppantott össze, mint üres fémdobozt a víznyomás a tenger mélyén. Csak akkor apadtak el könnyeim, miután a szemem teljesen kiszáradt, csupán az égő érzés maradt utána. A torkomban keletkezett gombóc nem akart felszívódni, egyre csak fojtogatott, miközben úgy éreztem a szívem megint meghasad.

Leszedtem néhány orgonát; három lila ágat, fehér virágút is téptem hozzá, nyúlárnyékkal díszítettem, így egy mutatós csokrot készítettem belőle, akárcsak egy virágkötő.

A temetőbe vittem, és anyukám nyugheyének virágtartójába helyeztem, friss vizet öntöttem alá, hogy sokáig díszíthesse a sírt. Megbabonázva néztem a márványkőlapot, melynek érintése hidegen cikázott végig ujjamon, majd futott végig gerincem mentén, ahogy végighúztam a nyitott könyv formájú darabon. Arra vésték fel édesanyám nevét, születésének és halálának évét. "Emléked szívünkben örökké él" – ez az idézet szerepelt alatta. Ha kényszeríteném magam, sem tudnám kitörölni onnan. Sokszor fohászkodtam, hogy csak még egy napra láthassam, csak még egy kicsit hadd beszélgethessek vele, hogy megkérdezzem mindazt, amit korábban nem tettem. Olyan kevés adatott nekünk a közös időből és én alig párszor mondhattam neki, mennyire szeretem, hogy mennyire hálás vagyok minden apróságért, amit értem tett.

A temető csendjében hallgattam a szél suhogását, elhullajtottam pár könnycseppet, majd a mellkasomat szorongató fájdalommal haza ballagtam.

Többé nem hoztam ilyen helyzetbe az én egyetlen mamikámat. E nap után soha többé nem akartam szerepelni anyák napján. Nekem már nem volt édesanyám, akihez szólhatnék egy-két kedves szót, és nincs olyan ember a Föld kerekségen, aki ezen változtatni tudna.

Csík-Szabó Henrietta