Kati Henriett: Bűnös áldozat

2. Fejezet

   Kedd reggel volt, amelyet Viktor egy erős és forró kávéval kezdett. Ez a nap sem volt könnyű neki: ismételten rá kellett döbbennie, hogy nem neje mellett kelt fel. Hosszas kávézása után, elindult, hogy összeszedje magát. Megborotválkozott, fogat mosott, és felöltözött. Miután mindezekkel megvolt a kórházba sietett. Útközben betért a házsor végén található virágboltba, ahol egy csokor fehér és vörös rózsát vett, majd indult is tovább.
   Felesége szobájába érve lassan megközelítette az ágyat, letette a virágokat a közeli kisszekrényre, aztán nejére nézett.
   – Szia! Ezt neked hoztam. Fehér és vörös rózsa, a kedvenced. – Óvatosan a nő fölé hajolt és homlokon csókolta. Leült mellé a székre és megfogta a kezét, ami mozdulatlanul feküdt az ágyon. – Képzeld, ma lesz az első indulatkezelési szakkörgyűlésem. Kicsit izgulok. – Nem tudta mi vár rá, hogy miket fognak kérdezgetni, mi és hogyan fog történni. Ez az időszak stresszesnek és fárasztónak bizonyult számára. Kétségbe volt esve, hiszen fogalma nem volt, hogy hogyan is lesz tovább, mit tehetne még neje érdekében. Viktor csendben ült, és ismét végigfutott agyán a nap, amely megváltoztatta életüket.
   – A vádlottat bűnösnek találjuk! – hangzott az ítélet az esküdtek szájából. Szűcs Ernőt kivezették a tárgyalóteremből.
   – Maga rohadék! Azt mondta, nem fognak elítélni!  Ha  kijutok,  kicsinálom!  –  üvöltötte  a  vádlott  Viktornak.  Az  ügyvéd feszülten és csalódottan hagyta el a bíróságot. Csalódott volt, mert kudarcot vallott ismét egy védelmi ügyben, ami miatt kezdte elveszíteni megbízhatósága hitét. Hívott egy taxit. Amíg várt a bíróság előtt, védencét kivonszolták bilincsbe verve a bíróság épületéből.
   – Dr. Rácz Viktor – ordított az elítélt. – Bassza meg! Maga egy kurva szar ügyvéd. – Majd köpött egyet maga elé. – Annyit se ér, mint a köpetem – mondta, miközben úgy ficánkolt a két rendőr kezei közt, mint aki szökni készül. Az egyik rendőr belökdöste a rabszállító hátuljába, és beült mellé. Viktor szánalmat érzett a férfi iránt, a viselkedése miatt, de úgy gondolta, valahol igaza van. Miután megérkezett a taxija elindult haza. Aida egy finom vacsorával várta haza a férjét, mert tudta, aznap volt az utolsó tárgyalás. Viktor, ahogy hazaért, ledobta a táskáját a fogas alá, a kabátját meg a fogasra, és szó nélkül bement a hálószobába. Felesége utána indult, hogy meg tudja mi történt, ami férjét így felzaklatta.
   – Mi a baj, Édesem? – kérdezte lágyan.
   – Semmi – vetette oda flegmán, de Aida nem adta fel.
   – Mi volt a tárgyaláson?
   – Hagyj már! – pattant fel az ágyról Viktor.
   – Csak tudni szeretném, mi van veled. Meg szeretném veled  beszélni,  hogy  hogyan  telt  a  napod.  Itt  vagyok,  bennem megtalálhatod a menedéket egy rossz nap után, ha úgy van, de ha nem hagyod, hogy a menedéked legyek a feleség szerepe mellett. Akkor mit akarsz? – kérdezte már kicsit ingerülten.
   – Hogy mit akarok? Pihenni, de ha folyton nyaggatsz, nem tudok.
   – Sajnálom! – pattant fel Aida is az ágyról – Tudod, én vacsorával várlak haza, te meg, mint akinek meghalt volna a kutyája, úgy jössz haza, és mindig ezt csinálod! Egyszer már megbeszéltük, ami a munkahelyeden történik, az ott is marad, főleg ha így viselkedsz utána, nem? DE! Akkor miért csinálod még mindig ezt? ROHADTUL ELEGEM VAN EBBŐL! – üvöltötte a nő. Kiment az ebédlőbe, és töltött egy pohár bort magának, majd megitta.
   – Én csinálom ezt mindig? – ment utána férje. – Te baszogatsz folyton, amikor látod, hogy szar kedvem van. És mondod itt nekem, hogy megbeszéltük; "Ami a munkahelyen történik, az ott is marad". Ennek ellenére, itthon mégis a munkámról kérdezősködsz. Mégis, hogyan hagyjam így a munkát a munkahelyen?
   – Baszogatlak, mert érdekel, hogy mi van veled, de ha nem osztod meg a gondjaidat velem, akkor nincs értelme tovább folytatnunk. Ez nem megy úgy, hogy nem engeded, hogy a feleséged legyek. Nem csak azért vagyok, hogy főzzek, mossak, takarítsak és megbassz, amikor kedved tartja... Beszélgetni is kéne velem. Azért is vagyok, hogy segítsek a terheid cipelni. – Aida kijött a sodrából. Az idegességtől remegve töltött magának még egy pohár bort.
   – El akarsz menni? Itt akarsz hagyni te is? Vedd magad is észre, nem csak bennem kéne a hibát keresned.
   – Rendben, akkor elmegyek. Ha nyugalmat akarsz, tessék, megkapod – nyúlt a táskájáért és  a  kabátjáért.  Egy  pillanatra Viktorra nézett, majd folytatta a készülődést. – És tudom mik a hibáim, de most nem rólam van szó. – Újra lenézően pillantott rá férjére. – Anyámnál megtalálsz. – Azzal hátat fordított az ügyvédnek, és az ajtó felé indult.
   – Nem mész sehova! – mondta a férfi idegesen, miközben felesége kezéért nyúlt.
   – Khm.. Dr. Rácz úr! – szólt az egyik nővér. – Lejárt az idő. Ha gondolja, délután még visszajöhet.
   – Ó, igen, bocsánat! – Gyorsan megcsókolta neje homlokát. – Szeretlek! – súgta fülébe, aztán elindult kifelé. Úgy döntött haza sétál, hogy kicsit kiszellőztesse fejét. Útközben szigorúan megcsörrent a telefonja.
   – Viktor!
   – Üdv, Dr. Lengyel úr! Miért keres? – kérdezte csodálkozva.
   – Nem jött ma sem dolgozni – jelentette ki szemrehányóan a főnöke, erőteljes hangján.
   – Igen. Elnézést, akartam szólni, de hívást kaptam a kórházból, tudja a feleségem kómába esett  és... –  egy  kicsit  megállt erőt venni, hogy újból ki tudja mondani, amit nem akart – ...agyrákot is diagnosztizáltak nála. Így nem nagyon fogok az irodában dolgozni az elkövetkezendő időszakban, ha ez nem gond önnek – mondta szomorúan, és remélte, hogy főnökének nem lesz ellenére az ajánlata.
   – Nem, semmi baj – enyhült főnöke hangja. – A feleségének jobbulást! Viszhall!
   – Köszönöm, viszhall!
   Viktor alig várta, hogy hazaérjen, és megebédeljen, de előtte még sógornőjét is fel kellett hívnia. A férfi hazafelé beugrott a boltba az ebédjéhez szükséges hozzávalókért. A házhoz közeledve egy váratlan vendéget pillantott meg a lépcsőház ajtaja előtti lépcsőn. Mikor közelebb ért a vendég körvonalai kiélesedtek.
   – Hanna? – szólt oda Viktor közeledvén sógornőjéhez.
   – Viktor, végre! – szólt felnézvén a könyvről, amelyet olvasott.
   – Hát te? Nem Debrecenben vagy?
   – Látod, hogy nem. Muszáj volt eljönnöm, hiszen a húgomról  van  szó  és  itt  akarok  lenni  mikor  műtik  –  jelentette  ki ellentmondást nem tűrően a nő, miközben utazótáskáját felvette a lépcsőről.
   – Ez érthető – nyitotta ki az ajtót. – Hagyd, segítek! – nyúlt Viktor Hanna utazótáskájáért. Bementek a lépcsőházba, majd fel a harmadikra. A lakás ajtón belépve a nappaliba értek, ahova a férfi lerakta vendége táskáját. – Pakolj le, én addig előkészítem a vendégszobát.
    – Nem szükséges. Majd én megcsinálom. Te addig készítsd  el  az  ebédet,  mert  látom  bevásároltál  hozzá.  –  Viktor rábólintott az ajánlatra. Kicsit félt attól, hogy Aida nővére vele fog élni egy ideig, hiszen tudta, nem nagyon kedveli őt. Kivitte a hozzávalókkal teli szatyrokat a konyhába, és nekiállt megcsinálni az ebédjüket.
    – Gyerekek hogy vannak? – kérdezte a férfi, amint Hanna belépett a nappaliba. Szerette unokahúgát és unokaöccsét is, mindig jól kijött velük, Aidát pedig egyenesen imádták. Viktor mindig úgy tartotta, hogy nejéből csodálatos anya lesz.
    – Köszi, megvannak. Leila most egy kicsikét rosszul tanul... tudod... pasik – mosolyodott el.
    – Szóval, fiúzik – nevetett fel Viktor. – Na, és Péter? Barátnőzik? – kíváncsiskodott.
    – Ó, ne is mondd. Két hét múlva lesznek a barátnőjével egy évesek.
    – Az igen! Hát, büszke lehetsz rá, hogy nem csak játszik a lányokkal.
    – Büszke is vagyok!
   Ebéd után a nő elmosogatott, majd bementek Aidához a kórházba. Hanna leült húga mellé a székre, megfogta a lány mozdulatlan kezét, és csak szótlanul nézte. Viktor a felesége ágya végénél állt, a testvérpárt figyelte. Újra és újra eszébe jutott a szörnyű veszekedésük, és hogy miért tartanak ott, ahol most. Lassan az ablakhoz sétált, és csak nézte a lenti zajos világot. Ahogy az emberek rohannak a munkahelyükre, valakihez vagy épp a buszra.
   – Sokat emleget téged – mondta végül sógornőjének, anélkül, hogy ránézett volna. – Hiányzol neki. Sokszor szeretne veled elmenni vásárolni, vagy csak meginni egy kávét, csak hát sajnos messze laktok.
   – Hidd el, én is szívesen töltenék vele több időt – felelte. – Nekem is... nekünk is hiányzik.
   – Költözzetek ide a városba. Vagy közelebb Pécshez – kérlelte,  pillantását  rá  szegezve.  Nem  tudta  jó  ötlet-e,  de  azt biztosan, hogy Aidának jó lenne.
   – Mi? – lepődött meg a nő. – Viktor, hidd el, szívesen ide költöznék én is, de a munkám oda köt. A gyerekeket az iskola, Petinek ott a barátnője is. Nem kérheted tőlünk, hogy csak úgy hagyjunk ott mindent – közölte Hanna visszautasítóan, fikarcnyi bántás nélkül.
   – Igazad van. Erre nem gondoltam, csak egy hirtelen ötlet volt – adott igazat az ügyvéd. – Na,  és,  ha  mi  költöznénk Debrecenbe? Én, mint ügyvéd hamar találok munkát, Aida meg amúgy is utál abban a kajáldában felszolgálni. Most legalább végre ott hagyná, aztán majd segítenétek elhelyezkedni neki. Én meg addig el tudom tartani. Legalább közel lennétek egymáshoz. Minket nagyon nem fűz ide semmi – ajánlotta fel.
   – Ez már csak rajtatok múlik. Én nem dönthetek helyettetek. Amint a húgom felébred, ami remélhetőleg így is lesz, akkor majd megbeszéled vele. Személy szerint én örülnék, és biztos vagyok abban, hogy a gyerekek is. Viszont nem ezt tartom a legalkalmasabb időnek, arra, hogy azon gondolkodjunk mi lesz a jövőben.
   – Igen, igazad van. Csak próbálom terelni kicsit a gondolataimat – sóhajtott lehangoltan az ügyvéd, miközben újra kinézett az ablakon.

Háttérillusztráció: Kollár-Tóth Zsuzsanna