Kati Henriett: Bűnös áldozat

1. Fejezet

    – Nem mész sehova! – mondta a férfi idegesen, miközben felesége kezéért nyúlt.
   – Viktor, engedj el! Akkor megyek el, amikor akarok! Elég volt belőled – válaszolta remegő hangon, kiszabadítva magát férje erős szorításából. Félt. Nem látta még korábban ilyennek párját. Dühösnek igen, de ez most más volt, félelmetesebb.
  Ahogy elindult az ajtó felé, egy nagy rántást érzett hátulról. Viktor a hajánál fogva húzta vissza a nappaliba, majd a kanapéra ültette.
  – Azt mondtam, nem mész el! Csak most az egyszer legyen az, amit én akarok – mutatott fenyegetően. Fején kitüremkedtek az erek, arca vörös volt a haragtól, amit felesége miatt érzett.
   – Most az egyszer? Hiszen minden nap a kedved lesem – felelte mélyen Viktor szemébe nézve. – Lesem, hogy milyen hangulatban térsz haza. Rettegek, hogy vajon mikor kelsz ki magadból újra. Nézz magadra! Ismét egy apró dolog miatt váltál szörnyeteggé. Félelmetesebb vagy, mint valaha – mérte végig undorodó tekintettel. A férfi ezt hallván magasra emelte izmos karját, majd indulatosan felesége arcának csapta, aki a lendülettől, a kanapé melletti kisszekrény szélébe vágta fejét.
   Aida mozdulatlanul feküdt, fejét otthagyva a karfán, centikre az ütés helyétől. A férfi pár pillanatig nézte, mire felfogta, hogy lehet, megölte feleségét. Barna haját kisöpörte a nő arcából, hogy megnézze, vérzik-e valahol. Nem vérzett, és szerencsére lélegzett. Pár perc gondolkodás után, felrakta felesége lábait is a kanapéra, majd hívta a mentőket, akik viszonylag hamar ki is értek.
   Viktor idegesen várt az ajtóban, mikor meghallotta a mentőautó szirénáját. Azt kitalálta már, hogy mit fog mondani, csak azt nem tudta, hogy el is fogják-e hinni.
   – Üdv uraim! Erre jöjjenek – szólt, mikor meglátta őket a lépcsőnél.
   – Mi történt? – kérdezte ridegen az egyik.
  – Éppen egy bárba indultunk, amikor a lépcsőházi lépcsőn megbotlott és leesett. Nem tudtam,  mihez  kezdjek,  így felhoztam és hívtam önöket – ecsetelte kitalációját, mialatt a mentősök elvégezték a szükséges vizsgálatokat. Nem hazudott volna, ha nem lenne muszáj. Viktor ügyvédként dolgozott, sajnos tudta, hogy mivel jár ez.
   – Értem. Az, hogy megmozdította nem volt jó ötlet – mondta közönyösen a másik. – Nem szabad mozgatni a beteget, hiszen nem tudhatja mije sérült vagy esetlegesen tört el, és ha megmozdítja, lehet, nagyobb kárt okoz vele.
   – Jaj istenem! Ezt nem tudtam, ne haragudjanak.. remélem nem tettem benne kárt! – folytatta hazugságát, fejéhez kapva kezeit.
    A vizsgálati idő egy évtizednek tűnt. Viktor száját harapta, karba tett kézzel várt, miközben ujjával idegesen dobolt.
    – Bevisszük, további vizsgálattok elvégzése érdekében. Jön maga is?
  A kérdésre hevesen bólintott válasz gyanánt, majd elrohant felhúzni kabátját és cipőjét. Miután beült a mentőautóba felesége mellé, a kocsi rögtön elindult.
   – Esetleg találtak valami komoly bajt a vizsgálatok során?
  – Nem. Viszont be kell vinnünk, hiszen ki kell deríteni, hogy történt-e esetleg belső sérülés, avagy belső vérzés. Az is megeshet, hogy a feleségének súlyos agyrázkódása van, ugyanis egy ilyen szintű esésnél ezek nagy százalékban előfordulhatnak. No meg persze az eszméletét is elvesztette, így ez is elég indok arra, hogy bevigyük és megfigyeljék a kórházban.
   Viktornak ismét görcsbe rándult a gyomra. Mit tett? Félt, hogy elveszíti szeretett párját. Szirénázva szelték át a várost. A kórházban Aidát hordágyon vitték be az előre előkészített szobába. A folyosón haladva a nő kinyitotta a szemét, látta a fölötte elhaladó lámpacsíkokat, és a következő pillanatban le is csukta.
   Két óra elteltével, a vizsgálatok eredményei elkészültek. Aidának nem esett komolyabb baja az esést követően, amiről az orvosok úgy tudták, hogy meg is történt.
  – Üdvözlöm. Dr. Kovács András vagyok, a neje orvosa – nyújtotta barátságosan jobb kezét, miközben a balban Aida kórlapját szorongatta.
   – Üdv. Dr. Rácz Viktor – fogott kezet, majd a mappára pillantott. – Esetleg a feleségem vizsgálatainak eredményeit tartja a kezében? – engedte el finoman a doktor kezét.
  – Igen. Sajnos még végleges diagnózist nem tudtunk felállítani, de azt elmondhatom, hogy stabilizáltuk az állapotát, nincsen törése, belső vérzése, illetve nem keletkezett komolyabb szervi probléma sem. Azt még hozzá kell tennem, hogy a vizsgálatok még zajlanak, és megfigyelés alatt tartjuk. Mindezen vizsgálatok arra szolgálnak, hogy megtudjuk történt-e komolyabb agyi sérülés, agyrázkódás.
   – Értem – felelte tekintetét ide-oda kapkodva. Zavart volt, és nehéznek tartotta feldolgozni, ezeket a sokkoló információkat – És fel..felébredt már? – Szemeit ismét az orvosra szegezte.
   – Még nem – sütötte le szemét együtt érzően.
   Sajnálta Viktort, de megnyugtatta, hogy Aida minden esetre jó kezekben van a kórházban, ő pedig menjen haza pihenni kicsit. Az ügyvéd kicsit habozva, ám biztonságban tudva feleségét, hagyta el a kórházat. Egész úton, a taxi hátsó ülésén ülve bámult a semmibe, miközben szemeiből megállás nélkül folyt a könny. Csak az ürességet lehetett látni rajta. Szinte fel se fogta, hogy hova megy. Az autó megállt, és sofőr hátra pillantott, hogy a pénzt elkérje, viszont ami látvány fogadta, meglepte. Nem látott még férfit annyira összetörtnek, mint amennyire utasa nézett ki a történtek után.
   – Hé, ember! Minden rendben?
   Viktor zavartan nézett körül, nyugtázva, hogy megérkeztek, majd a sofőrre nézett.
   – Oh, köszönöm – ejtett el egy mosolyt, amit gyorsan le is törölt az arcáról. – Tessék – nyújtotta a pénzt, anélkül, hogy a taxis szemébe nézett volna. A sofőr döbbenten nézett rá, és elvette a pénzt.
   – Biztos minden rendben? – aggodalmaskodott.
  – Aha – bólintott, miközben kinyitotta az autó ajtaját és kiszállt. A sofőr nézte, amíg be nem ért a házba. Az ügyvéd botladozott, mint aki részeg, pedig csak kimerült és sokkos állapotban volt. Finoman hajába túrt, megvakarta fejét, majd engedte kezét leesni teste mellé. Tartása görnyedt volt, mint a Notre Dame-i toronyőrnek. Miután bekullogott az ajtón, becsapta háta mögött az ajtót. A taxis nagyot sóhajtott, aztán elhajtott.
   Viktor pár órával később kezdett magához térni. Felállt, a konyhapulthoz sétált, hogy felhívja Aida nővérét, Hannát, aki pár csörgés után fel is vette a telefont.
   – Szia – remegő hangon szólt bele a kagylóba. Félt.
   – Szia, miért hívsz ilyen későn? Baj van? – kérdezte Hanna mit sem sejtve.
   – Ne... nem tudom, hogy hogy mondjam el neked...
   – Mi történt?
   – Aida kórházban van. – Kis habozással, de elmondta. Nincs visszaút.
   – Tessék? Mi történt  vele?  Remélem,  hogy  csak  szórakozol,  bármennyire  is  rossz  vicc  lenne.  –  Hanna  idegesen  és aggódva faggatta sógorát. Viktor sóhajtott, aztán folytatta.
   – Egy bárba indulván leesett a lépcsőről, és beverte a fejét.
   Ismét hazudott, de úgy gondolta, hogy nem tehetett mást.
   – Basszus... Azonnal megyek Pécsre!
   – Ne! Maradj otthon a gyerekekkel! Ha bármi van, azonnal hívlak. Ha úgy van, kifizetem a vonatjegyedet, rendben?
   Nem akarta, hogy leutazzon, mert egyedül akart lenni a gondolataival, és félt, hogy kiderülne az igazság.
   – Nem is tudom. Hiszen a húgomról van szó. És ha ez az utolsó alkalmam, hogy lássam? Bár nagyon remélem, hogy nincs így – kételkedett a nő.
  – Hanna, figyelj rám! Nem fog meghalni. Leesett a lépcsőn, de nem tört el semmije, nincs szervi károsodása, sem belső vérzése – nyugtatta. – Benn tartják megfigyelés alatt, hogy megtudják van-e agyrázkódása. Maradj nyugodtan Debrecenben. Ha bármi eredmény van, legyen az jó vagy rossz, értesítelek.
   – Rendben, de tényleg hívj! – fenyegető hangsúllyal kérlelte a nő.
   – Így fogok tenni. – Azzal letette. Fáradt volt már. Hosszú napon volt túl, így lefürdött, és elment aludni, ha bár aludni nem igazán tudott. Viktorban üresség, félelem és bűntudat uralkodott egyszerre. Ez az este volt a legnehezebb számára: hiába volt álmos, a szemeit nem tudta lecsukni. Csak bámult a semmibe és próbálta felfogni a történteket, de egyszerűen ez egy lehetetlen feladatnak tűnt.
   Reggel hat órakor megszólalt az ébresztője, amit azonnal ki is nyomott. Ahogy megfordult, látta, hogy felesége nincs mellette. Szíven ütötte az érzés, hogy nem vele és nem mellette ébredt. Egész kora délelőtt felesége járt az eszében és az, hogy ez hogyan történt meg. Tudta, hogy nem ez volt az első, hogy túllőtt a célon, na de ennyire? Azt is tudta, hogy ezen mihamarabb változtatnia kell. Ezen gondolatok megemésztése után elővette laptopját és indulatkezelési szakkörök után nézett, felesége és tervezett gyermekük érdekében. Nagyon régóta szerettek volna egy kisbabát. Aida egy fiút, de ő maga egy csodálatos kislányt, aki olyan mint az anyja. Szilviának akarta elnevezni. Rácz Szilvia. – Nem is hangzik rosszul – gondolta magában, majd elmosolyodott. Ránézett a laptopra és folytatta a keresést. Rátalált a "Calmness" indulatkezelő szakkörre, ami épp Pécsen volt megtalálható. Felhívta őket, hogy több információt tudjon meg a szakkörről: keddenként és szerdánként kellett megjelennie délután hat órakor.
   Kilenc óra körül járt, mikor Viktor kiment a konyhába és főzött magának egy kávét. Mikor leült, hogy megigya, megcsörrent a telefon.
   – Haló!
   – Dr. Rácz Viktorral beszélek? – szólalt meg egy erőteljes férfihang.
   – Igen – válaszolt, mit sem tudván, hogy ki és miért telefonál.
   – Üdvözlöm, a kórházból hívom. A feleségéről Rácz Aidáról volna szó. Be tudna jönni?
   – Persze, rohanok! – rakta le idegesen a telefont, és tárcsázni kezdett egy másik számot.
  A taxi, amelyet hívott, hamar megérkezett házához, majd a kórházba vitte. Mikor megérkeztek sietve kiszállt, és rohanni kezdett az épület felé.
   – Jó napot, Rácz Viktor vagyok. Nemrég hívtak telefonon. Valami történt a feleségemmel? – kérdezte hadarva és levegőt kapkodva. A nővérke a vezetékes telefonjáért nyúlt. Pár szó motyogása után letette, majd nem sokkal később Dr. Kovács András jelent meg.
   – Jó napot, Rácz úr. Kérem, jöjjön utánam – legyintett kezével az orvos az irányt mutatva – Tegnap elvégeztünk egy MR vizsgálatot a feleségén – mondta Aida szobájába beérve. A nő kórlapját az orvos felkapta az ágy végéről, és nézni kezdte. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy egy rosszindulatú daganatot diagnosztizáltunk a felesége agyában, illetve hat óra eltelt az eszméletvesztését követően, ami okán kómának kell nyilvánítanom.
   – Hogy mi? – döbbent le Viktor. Nem akarta elhinni, amit hallott.
   – A jó hír viszont, hogy még időben diagnosztizáltuk, így egy egyszerű beavatkozással el tudjuk távolítani, és ehhez kell az ön engedélye.
  – Ez nem kérdés! Szeretném, ha a nejem felépülne – förmedt rá az orvosra. Azt gondolták, hogy majd hagyja veszni szeretett feleségét? Hirtelen elkapta a düh, de szerencsére hamar megjött az esze, ahogy feleségére nézett, és rájött, hogy az, hogy felesége kómában van, a dühkitörésének következménye. Továbbra is szorongott. Félt, hogy a műtét balul sül el, viszont azt tudta, hogy Aidának szüksége van erre.
   – Tudnia kell, hogy ez elég költséges önre nézve.
   – Nem érdekel, hogy mennyi, van egy biztos anyagi hátterem.
   – Rendben. Akkor jöjjön, írja alá a papírokat.
   Viktor aggódó tekintettel nézett le az ágyon fekvő nőre, majd követte az orvost.
   A dokumentumok kitöltése és aláírása után vett az automatában egy erős kávét, amit borzalmasan rossznak tartott, de úgy gondolta, hogy ha éber akar maradni, akkor nincs más választása. Visszament Aida szobájába, és leült az ágy mellett található székre. Megfogta kezét, és gyengéden simogatni kezdte.
   – Édesem, én... nagyon szeretlek és... – próbálta visszatartani a kitörni akaró sírást – ...borzasztóan hiányzol... – nézte a nőt könnybe lábadt szemekkel. Nagyon bánta, amit tett. Azt kívánta, bárcsak visszatekerhetné az időt, hogy a történteket semmivé tegye, és csak szótlanul megölelje feleségét!
  – Képzeld, jelentkeztem dühkezelésre. Tudom, már ideje volt – hajtotta le szomorúan a fejét. – És tudom, hogy nem így kellett volna rájöjjek arra, hogy segítségre van szükségem. Sajnálom. Bár tudom, ezzel semmi nem változik. – Hüvelykujjával simogatta neje kezét, majd felnézett rá. – Aida, megváltozom, esküszöm! Borzasztóan szeretlek és mindent megteszek, hogy velem maradj. Te maradtál nekem egyedül, ezt tudod. De ha... – Könnyezni kezdett, és gyomra görcsbe rándult a gondolattól, hogy elvesztheti feleségét – ha te is itt hagysz, én... nem tudom, hogy... hogy mit csinálok magammal. Csak kérlek, tarts ki!
   Tényleg bánta, tényleg sajnálta, amit tett, és valóban változni akart. Viktor kis idő elteltével összeszedte magát és elindult haza. Értesítenie kellett sógornőjét, ahogyan azt megígérte neki, bár félt attól, hogy mit fog szólni.

Háttérillusztráció: Kollár-Tóth Zsuzsanna