A Fagy Szelleme

Mint a nyári gondtalanság, úgy ballagtam a szikrázó fény és árnyék szemfényvesztő előadásában a zölden ragyogó lombok alatt.

Kezem, s vállam a nap láthatatlan meleg selyme simogatta, kedvesen, szerelmesen cirógatta a bőrömet, és mint gyengéd szerető a légyotton, suttogta: ne gondolj soha többé a hidegre Kedvesem...

Ám az egyik árnyék alatt egy hűvösebb szellő futott végig arcomon, s kúszott be orromba a friss illatával. S abban az egy illat-pillanatban, mint meghökkentő látomás a jós szemébe, úgy hasított belém meg azzal a kicsiny szellővel a tél fuvallata és a fagy lehelete.

Egyetlen pillanat a jégkrémtől jegesen, de örökké forró júliusból, a csípős, komor, és esős október lett. S mint akiből a Csontarcú Halál űz tréfát kigúnyolva, úgy nevetett rajtam a szellőn keresztül a harapós, didergető Ősz, és már kárörvendve nyújtja a kabátot és az esernyőt.

Nem! Ó, nem! Tűnj el előlem, te gonosz látomás, te Fagy Szelleme, Te cidrizős Évszak-kísértet! Korán akarod még kedvem elrontani, hiába sietsz úgy elém!

Az én Nyaram, még a delelőjéhez sem ért, messze lesz nekem még az Igazi Ősz...s annál később az Elmúlás Tele...

Pásztor Dániel