A Holnap határa

   Úgy éreztem, hogy végre sikerült összeszednem magam, megszereznem a lendületet, amellyel hosszú időt át tudok könnyedén szállni nehézségek, saját magam korlátozása nélkül, de... de a szívem megint elárul. Sugdolózik, szorít tőle mellkasom. Felébredt békés álmából, hogy ismét fájdalmat okozzon, és elhitesse velem, hogy nem vagyok elég jó. A legrosszabb az egészben, hogy egyet kell értsek vele, be kell fogadnom mindent megbabonázó eszméit, hogy ismét átléphessem a holnap határát. 

     Vajon valaha elegek lesznek azok, amiket írok? Egész ezidáig nem tudtam mást tenni, mint csodálni mások műveit, hogy milyen jók, végig gondoltak, nem hiányzott belőlük semmi, de az enyém... Az enyém hiányos, s nem lelem mégsem mi nincs meg bennük. 

     Akármennyire is próbálom azt állítani, hogy újat alkotok, ugyan azokat a témákat dolgozom fel, melyek már fel lettek. De én sajátot akarok, újat mindegyik történetemnek, még ha lehetetlen is a Ma szögesdróttal, s fegyveres katonákkal védett, láthatatlan végén átkelni. De lehet nem is kell törvénytelenül betörnöm, falait összeomlasztanom, hiú ábránddal itatott védelmét tönkretennem. Csak egy kis rést kell nyitnom, hogy orromon, számon, füleimen keresztül belém áramoljon a Holnap szava, illata, íze. Lassan cseperedve tápanyagától erőre kaphatok, s megdönthetem ócsárló szívem vagy ahogy ismert a Ma határát. 

      De a kérdés mindig állni fog; lehetek valaha büszke magamra, és kijelenthetem, hogy újító vagyok? Nevezhetem magam egyszer az életben igazi írónak? 

Ha ebben az életben nem is, 

A következőben talán, 

És addig sem szabad feladnom, 

Hisz el kell érnem a holnap határát. 

       Ezért, kérlek, kedves Olvasóm, tarts velem, s lépjük át a mindent korlátoló vonalat kézen fogva, együtt, boldogan. 

Ava Deewenfou

Képet készítette: Laki Dominika