A hattyú és a réce

    A gyönyörűség, vízimadarak fehér angyala tónak közepén néma zajt verve lebegett. Ez a pillanat, melyben vékony, álomszerű nyaka óvatosan meggörbülve tartotta fejét, egy réce számára maga az elképzelhetetlen világ. Ez a leírhatatlan pillanat, mely kicsiny fejében teljesen máshogy látszott, egy örökkévalósággá vált. Oly' mellkas szorongató, oly' elmében káoszt hozó, oly' megszüntethetetlen vágy, s felhőként körbeöleli a récécskét. Azt hitte, hogy korábban érzett már így, de ehhez semmi sem volt hasonlítható. Talán az egyetlen, aki valós, s nem múlandó kellemes fájdalmakat tudott kelteni benne. Lehet ő is lesz az egyetlen.

    A réce boldogságban úszkált. Boldogabb nem is lehetett, hisz szíve azt sugallta, hogy megtalálta annak letört, kiegészítő darabját. Hogy megtalálta azt, ki teljes életében végig kíséri, ki betöltheti az űrt, kivel elképzelheti jövőjét... Mily' bolondság, mikor még időt együtt sem töltöttek. De ehhez nem kellett az a különleges időtöltés. Elég volt egyetlen egyszer szikrázó, zöld szemeibe néznie, s az mindent elmondott. Bár, ki ne érzett volna így, miután meglátta azokat a smaragdokat, s az azok körül gyönyörködő, felejthetetlen arcot? Ki ne érzett volna így, miután megtudta, hogy mily' okos elme, mily' becsület, mily' vágyak, mily' gondolatok bújnak meg az ártatlan tekintet mögött? A réce eggyé akart válni az angyal vágyaival, gondolataival, meg akarta ismerni bánatát, örömét, olykor szélsőséges pillanatok adtán, a lány becsületét akaratlanul, majdnem megtörve. Meg akarta volna védeni mindentől, amitől kell. De mitől kellett volna? Leginkább saját magától.

    A réce elől a világ eltűnt egy másodpercre, s mikor visszatért, a tó közepén már senki sem lebegett; sem angyal, sem ördög, csak a magány, az az átkozott magány, melyet már hosszú ideje ismert. Talán illúzió lett volna? Egy képzelgés, mely megmagyarázhatatlan érzéseket keltett benne? Oly' gyorsan vége lett... Vagy vége nem is lehetett, mert kezdete sem volt?

    Egy dolog biztos; egy része mindig a fehér angyalé marad, akárhova is megy, akárkié is lesz az a gyönyörűség, még ha nem is létezik. Ha pedig valós, vajon emlékezik-e még a récére, ki, ha kell mindenét adta volna érte?

Ava Deewenfou                            

2021.03.20.                            

Kép: Kollár-Tóth Zsuzsanna