A bundába bújt Angyal

Egy éve már, hogy nem esett ilyen sűrű hó.

Emlékszem még, mikor egy autó hátsó ülésén gubbasztottam. A mellettem ülő gyermek mosolyára, ahogy a szemembe nézett... Nem! Azelőtt más volt. Ahogy teltek a hónapok, egyre ridegebb csillogás égett értem a családom szemében. Ők voltak, akik felneveltek, enni adtak és kiskoromban megöleltek.

Még emlékszem a bőrkárpitra, és a karmaimra, ahogy belevájódtak a fékezésnél. Kinyílt előttem az ajtó. Mint mindig, most is kiugrottam rajta, rá a jeges útra. A kocsi elhajtott. Jégeső esett akkor. A szélvédőn koppanva barátságosabb volt, mint mikor a koponyámon dübörgött. Percekig álltam az út közepén, reménykedve, hogy meglátom a fényszórókat, hogy visszafordulnak értem...

Az utcalámpák kigyulladtak, mikor mellettem megroppant a hó. Felnéztem a férfira. Úgy nézett rám, mint legelőször a családom. Örömfények csillantak meg a szemében. A mosolya pedig olyan kedves volt. Rögvest bizalmat ébresztett bennem. Azt mondta menjek vele. Hogy vele megvárhatom a családomat. A hóban hagyott lábnyomaiban lépkedtem. Egy, még a férfinél is magasabb táblához értünk. A város neve állt rajta. Felolvasta nekem: Békéscsaba.

Magam elé képzelem a lábnyomait, s azokban lépkedve haladok most. A hideg szinte megrészegít. A cipőjéből kilógott a lábujja. Sok sétálás után el is kékült. Aggódtam, hisz láttam a fájdalmat az arcán.

A pályaudvaron az épület falának dőlt. A szemembe nézett, s egy táska felé mutatott. Rá fél évre tanultam meg, hogy mit is kell tennem. Odaosontam az emberekhez, és kiemeltem a zsebükből egy kis tasakot. Valamikor bőr, valamikor textil került a fogaim közé.

Visszamentem a férfihez, s a kezébe adtam a zsákmányt. Mindig kinyitotta, és megnézte mi lehet benne. Mindig az arcát figyeltem ekkor. Sokszor elhúzta a száját. Mélyet sóhajtott, és a szemembe nézett. A csalódás a tekintetében sötétebb volt, mint maga a végtelen éter. Fájdalom lobbant fel a szívemben. Soha nem akartam látni ezeket a gyötrő szemeket.

Megállok a sarkon. Egy busz gurul el előttem. Ahogy elhagyja beálló helyét, az üvegblokkot pillantom meg. Alatta van egy kis rés, amin át tudok kukucskálni. Egy hátizsák van mögötte. Odaügetek, s fellépek a hatos megálló padkájára. Osonva kúszok oda, s kiemelem a zsákmányt. Egy bőr tárca. A gazdám biztosan örülni fog neki.

Néha, mikor hasonlóan vastag pénztárcát találtam, mint ez, az a férfi, aki a gazdámmá vált, nem volt csalódott. Egyszer egy ilyen zsákmányt vittem neki, kiemelt belőle egy papírköteget, és rám mosolygott. Hiányos volt a foga, feketék, rosszak. A szeme alatt meggyűrődtek a ráncok. Mégis, boldoggá tettem, s akkor örült a szívem. Az elgyötrő pillantása, amit a csalódás iszapja mosott át, nem keltett bennem bűntudatot. Leguggolt, ropogó térdére nehezedett. Kitárta a kezeit, és magához ölelt. Remegő ujjaival a bundámba túrt. Nem érdekelte az, hogy csatakos vagyok. A könnyeivel mosta az arcomat. Vigasztalni próbáltam. Ám a nyüszítésem elfúlt zokogása hangos, hörgő lélegzeteiben. Azt suttogta; indulnunk kell.

A gazdám sosem állt tovább nélkülem, mindig várt rám, türelmes volt. A tárcát a tenyerében szorongatta. A karja lelógott hosszú, sovány lábai mellett. A túloldalra érve megállított. Azt mondta, várjak rá. Leültem a bejárat elé. Gazdám eltűnt egy fal mögött. Engedelmesen vártam rá. Egy zacskóval a kezében tért vissza. Étel volt benne. Odabicegett hozzám, s a kezét a fejemre tette. Büszke pillantást lövellt felém, miközben kiemelt a szatyorból egy kiflit, s felém nyújtotta. Nem akartam mohó lenni. De gyomrom szinte diktátorként uralkodott az álkapcsomon. A férfi nevetett, mikor a héjat tépkedve felfaltam az ajándékát. Lekuporodott mellém, s ő is falatozni kezdett.

A mellett a bolt mellett állok meg, ahonnan a gazdám kiflik tömegével lépett elő. Ha odaadom neki ezt a kövér kis tasakot, talán újra megölel, a fülembe suttog. Előre szegem a pillantásom, ismét a hófehér útra. A táj egy hanyag festményre emlékeztet.

Enyhült volt akkoriban a hóesés. Gazdámmal a kiadós falatok után másfele ballagtunk. Ott is várnom kellett. Sokkal többet, mint a kifliknél. Ez a fal átlátszó volt, mégis, inkább csak a tükörképem pislogott vissza rám, az utamat állva. Haragudtam rá! Hogy jön ahhoz, hogy megtagadja tőlem a gazdám látványát? Elkeseredetten a földre pillantottam. Leültem a jeges járdára. Valami megérintette a fejem. Megugrottam ijedtemben, de mikor a gazdám állt előttem, friss, újillatú kabátjában, és egy sapkában, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Az ujjaival intett nekem. Habozás nélkül követtem, a lábnyomaiban lépkedve. Egyenes derékkal sétált. Feltűnt még valami; a lábujját sehol nem láttam. A bakancs melegítette. A gazdám markáns volt. Sosem láttam még ilyennek, de boldoggá tett. A lépteim ruganyosabbak lettek abban a pillanatban. Ha ő büszke, én is az vagyok. Azon az estén úgy éreztem, hogy otthon vagyok. Vele vagyok, hozzá tartozom.

Megállok a kerítés előtt. Fák magasodnak odabent. Pár méterrel arrébb lépkedek, s a drótok alatti lyukon nagy nehezen átpréselem a testem. Ezt még két napja ástam ki. Miután a kerítést magam után tudom, a gazdám felé pillantok. Haza értem!

Azon az estén, mikor az a büszkévé vált férfi új kabátot vett, nagyon hideg volt. A részegítő hideg méregként mart a csontjaimba. A bőröm, hiába a bundám, zsibbadt és szúrt. A hópelyheket makacs szél vágta az arcunkba, mintha büntetni akarna... mintha rosszat tettem, tettünk volna. A gazdám a pályaudvar egyik padján gubbasztott. A kabátot összehúzta magán. Hallottam a fogai vacogását, átkozta a telet, a hideget. A fejem az ölében nyugtattam. Az egész testem remegett. A farkam közel húztam a lábaimhoz. A pad résein keresztül átfújt a szél. Úgy éreztem magam, mintha dér csipkedné a hasam. Mint nyáron a makacs szúnyogok. Jaj, visszasírom azt a meleget. Inkább a vérszívók, mint látni, hogy... felemeltem a fejem. Könnyes arcára már ráfagytak a könnyek. Ismét szenvedett. Felnyüszítettem. Mit tehetnék? Mivel segíthetnék? Az embernek, aki az ételéből adott, aki szeret engem, akkor is, mikor már nem vagyok aranyos? Mivel? Mivel tehetném megint boldoggá? Melegséget éreztem a hátamon. A remegésem egy pillanatra abbamaradt. Felnéztem a gazdámra. Azt mondta, hogy megérdemlem. Hogy ki tartottam mellette, hogy én jobb vagyok őnála. Hogy szeret engem. A barátjának nevezett. Meleg volt. Lehunytam a szemem. Boldog voltam, a szavai hallatán.

Leteszem a kövér tasakot a hideg kőre. Leheveredek mellette. Egy varjú vészjósló károgását hallom. A követ mérem fel a szemeimmel.

Boldog voltál gazdám. Én is az voltam. A kabát ugyan elveszett, amit azon az estén rám terítettél, de ebből veszünk másikat. Emeld ki belőle megint azt a sok papírt. Hadd lássam ismét, hogy boldog vagy. Hogy én is az legyek. Gyerünk gazdám! Induljunk! Itt vagyok, nem kell tovább várnod rám. Vegyünk megint kifliket, neked új bakancsot. Ne kelljen látnom hűvös arcodon a fagyott könnyeket. Fáradt ráncaid között a bút, keserűséget. Legyünk együtt ismét boldogok. Ölelj újra át, szoríts a karjaidba. Kérlek gazdám. Szeress engem. Azzal a csillogó szemeddel. Te önzetlen ember. Miért fekszel itt? Miért hagytál magamra? Türelemre intettél. Te is mindig így vártál rám. Hát itt vagyok. S most én fogok várni rád... Csak nyisd ki végre a pénztárcát, drága gazdám.

Dunai K. Liliána