Apokrif Tanács JA-tól

Pődör György

Kényszerzubbony

Fakó szaruhártyajáték és
elnyűtt gyárak szemhéjai mögött
piroslik a kultúra.
Vörösbor felvizezett kancsóban.

Műanyag szekrények fonásain
peregnek széf-eső cseppjei,
talaj repedésein ejtve sebet.

Kibámulsz a foghiátus ablakán,
inkább behúzod a függöny aranyláncát,
hogy ne lásd az
500 zsákutca hegemóniaharcában
görnyedő szilvafákat.
Fuss a pepita körvonalak zajába,
csak szemüvegben nézz hátra,
ha meztelen talpad elbotlana.
Várj, és lépkedj
átmérőd lapos centijein.

Csapold le a sérelmek büszkeségét,
koccints felmenőiddel, kortársaiddal,
tartósítsd utódaid literes korsóiban.
Kérkedő alázat betűi járnak
körtáncot az iskolarádióban,
míg gyermekeik a tankönyvek
városképein tüntetnek.

A kiábrándult köd a piramis
csúcsában tapogatózik,
lépteitek kacérságával bújna
át a kifeszített hálón.
Sokadszorra gabalyodik bele,
késével most nem próbálja
szöktetni üvöltő vízióit,
szédelgés hangjegyeit.

Tekeri, bogozza, kaparja.

Zalka Míra Hanna

Víg bánatomban
Határon túlra járok,
Ott van a remény!

Midőn szellő fú,
Visszahúz a szívem, s Én
HAZATALÁLOK.

A XXI. század költői

Borozgatánk kettesben.

Kicsi csontos kezeddel fellököd a könyvkupacon

álló hangát, ahogy Istentől kapott küldetéstudatod

jelentőségét bizonygatod, ami a néphez szól,

de – lemondóan legyintesz –

te megint csak a közértig jutottál – sóhaj.

Ó, azok a hamis próféták a boldogság útjában – mondod,

görbülő ajkadról lecsúsznak a szavak és

a pohárba esnek, majd visszakúsznak a

szádba, féregfúrta fogaidhoz, a megrágott évek közé.

Szemöldököd fekete húrjai, göndör hajad és

az idő peng a huzatban, a nyitott ablakban

a szellem holdvilága ragyog, ami mellé melegedni ültünk.

Látom a szabadságot a szemedben és a vért a pohárban,

a tested belemerevedett a hétköznapok egyenlőségébe, a

szokásba, hogy minden este lemenj egy üvegért, pedig

nem is szereted a bort, sosem szeretted, százötven éve

nem szereted, csak ülsz, itt mellettem, és némán vársz

az Ítéletre, ami rád soha nem jön el.

Magyarok

A magyar nyelv áldott hangja
Magyaroknak birodalma.
Vigye majd sors bármely földre,
nyelvével van idekötve.
Lakomában, közös torban,
benne van a síró dalban.
Dunát fodrozó habokban,
csuka hátán és farokban,
botra feszülő marokban.

Benne érzem minden jóban,
ott, a barát igaz szóban,
ott, a táncban, mosolygásban,
anyánk dúdoló hangjában,
szeretőnk orgazmusában,
sziporka felhők hasában.
Ott van benne minden romban,
váraink alatt a porban,
bent a földben, lent a hanton,
gyász-nótát sikoltó hangon.

Magyarul szól minden álom,
a magyarnak e világon.
Hasadásban, atomokban,
tudományt tartó sorokban,
imákba kulcsolt karokban,
könyvben, házban, alkotásban
virágszirom sóhajokban.
Magyarul ébred a Nap,
s így csicsereg pacsirtahad.

Az eső is csak így szakad,
hiába van rá más szavad.
Mert magyarul jön a vallomás,
mint falvak után az állomás,
és úgy jön früstök-áldomás,
harag utáni vállvonás.
Ahány magyar, annyi arccal,
de a nyelve az magyar van!
Magyar léten vérből porba,
ilyen nyelven vegyen sorra!

Várkonyi Kitti

Békét!

Békét, békét a világnak!
Nem kell öldöklés, bánat!
Nem kellenek a fegyverek,
A kíváncsiskodó hekkerek,
Kik minden módszert bevetnek,
Ezzel rossz csónakban eveznek.

A háború sújtotta lerombolt vidéken,
Ahol emberek ezrei félénken
Menekülnek saját házaikból,
Az otthagyott romok porából
Már csak emlékek villannak,
Miközben szomorúan vonulnak.

Kérdezem én, miért?
Miért kellett ez a háború?
Aminek nem látjuk a végét
Hogyan várhatunk így békét?
Túl sok a düh és a rombolás,
Mihez vezet ez a féktelen ostromlás?

Hol katonák életüket adják a hazáért,
És a nép könyörög a békéért.
Imádkozzunk mindnyájan lelkük üdvéért,
Országuk sorsáért és igazságáért,
Nőkért, gyermekekért és férfiakért.

Arany Mária

A fáradhatatlan

Hegyen – völgyön, kerteken át
kergetem a nap sugarát.
Látom benne a jövő reményét,
s hopp, hirtelen egy szellő megérint.

Hírt hozott egy távoli helyről,
ahol minden olyan gyönyörű!
Itt még ereje van a szép szónak,
mint a gyengét, kedvesen óvnak.

Ezen a helyen mindenki szeretetre éhes,
nem roncsolják őket ronda beszédek.
A tűz körül ülve elmesélik sorban,
miként is kerültek ide valóban.

Egyikük az otthonáról mesélt,
ahol az életből többet remélt.
Szinte egyszerre lett fáradhatatlan,
amolyan meggyötört hangulatban.

Mások arról panaszkodtak,
milyen az emberi lét ebben a világban,
ahol mindenki sokat búslakodik,
a bajokról viszont máshogy vélekedik.

Fáradhatatlanul járom tovább az utam.
A lelkiismeretemre bízom magam.
Ismét kergetem a nap sugarát,
a jövő reményének szép hazáját.

Arany Mária